Elérkezett nyaralásunk utolsó napja. Fájdalmas volt, mert úgy éreztem, éppen kezdünk belejönni. Már nem izgatott annyira, mi lehet itthon, nem járt a fejemben, hogy vajon mindenki időben megkapta-e a sütit, az sem zavart, hogy a negyedik éjszakám telt el úgy, hogy félig ébren vagyok, félig alszom, a kényelmetlen, kicsi hely miatt. Napközben pótolgattam a kimaradt alvást, úgyhogy jól voltam, tényleg. Mindenki jól volt.Mivel azonban éppen szeptember elseje volt, előirányoztuk a hagyományos szeptember elsejei kép készítését – rendhagyó módon. Természetesen a bejegyzés ebből meg is született, ahogy azt már megszokhattátok.Úgyhogy reggeli, illetve a “szokásos” kávé után lesétáltunk a tengerpartra.Ez az út vezet a strandra.Cipőt, zoknit le.Lesz kép, vagy nem lesz?Elkezdtük. Álljatok ide, csíz, jó, nem kötelező, katt. Katt, katt, katt. Ekkor odajött egy fotós srác, aki abból él, hogy fényképezi a strandon a turistákat, és elkezdte ugráltatni az egész családot, hogy most így, meg úgy álljunk, és én tudtam, hogy hülyeség az egész, nem fogjuk megvenni, mert egy óra múlva indulunk, sietünk – de azért csak pózoltatta a gyerekeket.Miután elment, folytattuk, amiért lementünk.Mire visszaérkeztünk a lakókocsihoz, már ott toporgott a váltás. Azt ugyanis nem beszéltük meg, legalábbis nem emlékeztem, hogy tízig ki kell cuccolni.  Már össze voltunk pakolva, úgyhogy mindent bedobtunk a kocsiba, és elindultunk.Nagy terveink voltak. Nekem van egy olyan kattanásom, hogy szeretnék kocsival végigmenni az Isztriai-félsziget tengerpartján. Felvetettem, mi lenne, ha úgy mennénk haza, de egyből be is láttam, hogy ez nem fog menni, legalább duplája lenne az út. Jó, akkor nézzük meg Portorož-t, állítólag gyönyörű. Nem is lenne nagy kitérő. Nem untatlak benneteket a részletekkel: végül úgy döntöttünk, Triesztet útba ejtjük, ott ebédelünk, és onnan már úgy megyünk haza, hogy nem állunk meg.Triesztnél a tenger