Az ecet üdít, Susanne felvidít

  • 2014.07.10.
  • 2

Tudom, régóta nem hoztam semmi hírt a blogra, és néhányan talán már hiányoltátok is… Hetek óta 12 órában dolgozom, az energiaszintem kezd megcsappanni. A hétvégék is munkával, ötletelős megbeszélésekkel, árubeszerzéssel telnek, ami persze azért a Balaton partján, jó fej, érdekes emberek táraságában egészen elviselhető. Jó érzés látni, ahogy a termelők rendíthetetlen kitartással, temérdek munkával, szeretettel, no és persze nagyon sok alázattal végzik munkájukat, azért, hogy ők is, mi is kicsit jobbat együnk, jobban legyünk, hiszen azok vagyunk, amit megeszünk.
Ha valaki lemaradt volna: az elmúlt hónapokban azon dolgoztunk, hogy elhozzuk nektek a Balaton partjáról a fővárosba ezeket a már sokak által ismert és imádott különleges ízeket, illatokat, élményeket, és megnyitottuk kis üzletünket a Királyi Pál utcában.
Az árubeszerzés közepette hétvégén Pécselyen jártam, ahol meglátogattam Susannét. Ha jártatok már a káptalantóti piacon, vagy mostanság a füredi Biobalaton piacon, biztosan találkoztatok már a gyönyörű színekben pompázó eceteivel vagy izgalmas ízeket rejtő mustárjaival. 
Susanne Daucher a kilencvenes évek végén járt először Magyarországon. Beleszeretett egy házba Pécselyen, megvette, felújította, közben megtanult magyarul, és elkezdte új életét a Balaton-felvidéken. Vásárolt egy kis területet a hegyen, ahol ma már gyönyörű kertészetet épített ki. Az itt megtermelt alapanyagokból készíti házi finomságait: mint például a rizlingecetet kakukkfűvel, a bodzaecetet, a hétvégén éppen bezsákmányolt bazsalikomos mézecetet, vagy az édes sör- és almamustárt. Még a chiliecethez és a chilimustárhoz is a kertben, melegházban termeli a különféle chili paprikákat.
Susanne házába belépve, az embert vendégszeretet és egy sor látnivaló várja. A pécselyi házban egymás mellett sorakoznak Susanne kőből, agyagból, bronzból és szúnyoghálóból készített egyedi szobrai. A kapualjban hatalmas rusztikus fából készült fapolcokon 50 literes üvegdemizsonok, óriási befőttes üvegek, bennük érlelődnek az újabb ecetek. A pincében szépen sorakozva várják gazdáikat a már kész mustárok, chutneyk, lekvárok.

Susanne megkínált egy kis vízzel felöntött bodzaecettel, ami nemcsak a szomjamat oltotta a 35 fokos melegben, de hihetetlenül üdítő, frissítő érzést is nyújtott. Mesélt arról, miért szeret itt élni, fényképeket mutatott a házról, milyen volt, amikor megvásárolta, milyen sok munka volt a felújítás, és hogyan lakták be az összes szobát az ecetes üvegek. Közben újabb vendégek érkeztek, akik csak délelőtt ismerték őt meg a piacon, de már itt vannak nála, az otthonában, érzik azt a vidámságot, életszeretet, amit én is, ahányszor csak belépek a hűs kapualjba. A nyíltságáért, vendégszeretetéért cserébe Susanne egy gyönyörű népdalt kapott tőlük.
Ahogy senkié, Susanne élete sem mindig laza könnyedség és boldogság, de amikor már búcsúznom kellett, ő még készített nekem kávét, az útra csomagolt egy kis kekszet, mellé pedig azt az érzést, hogy szerencsés vagyok, hogy ismerhetem őt. Már cseppet sem számít a kimerültség, csak jókedvűen falom a kekszet hazafelé.