Fogyi sztori, a felismerés

  • 2018.08.27.
  • 3

Hogyan ismertem fel, hogy márpedig mozogni kell?  A tandemugrásnál kezdődött minden. Az egyik baràtnőmmel közösen pipáltuk volna ki a bakancslistánkról. A bátorság  megvolt, azonban a kipipálás màr nem ment ilyen simán. Kiderült, hogy másod magaddal való ejtőernyős ugrásnál van súlyhatár. A nagy pofon pedig a mérlegen állva ért,  amikor rájöttem, hogy másfél kilóval felette vagyok. Olyan arcot vághattam, mint amikor  Bridget Jones kesereg Mark Darcy után. Mennyi a súlyhatár? Először azt gondoltam, hogy kihagyom ezt a sztorim elejéből, hiszen mit fognak gondolni az emberek? Kimondva tényleg rémisztően hangzik, mintha egy nőnek álcázott bàlna lennék, aki még futni is képtelelen, mert a bokája feldagad azonban ne menjünk a következő sztori elébe. Szóval ne legyünk prűdek, tandemugró szövetség oldalán ott virít a 95 kg, aki ennél nehezebb az nem ugorhat. Az ugràs képe hirtelen szertefoszlott a szemem előtt, ha két napig csak salátán és vízen élek, akkor pikk-pakk lemegy a felesleg. Igen  àm csakhogy addigra jártányi erőm se lesz  nem, hogy leugrani, hanem még felmenni sem lesz energiám. A súlyom miatt nem érzem magam biztonságban!  Mikor másztak fel így a kilók, eddig melyik tévécsatornàt néztem? Három sikertelen diétán vagyok túl. Na akkor leesett az a bizonyos tantusz, hogy muszáj lesz valamit sportolnom. Később éjjel bosszúsan az ágyban forgolódva azon morfondíroztam, hogyan csináljam, hiszen világ életemben minden mozgásformát utáltam. Hogy lesz itt így változás?