Hogy miért jó kutyát vagy macskát örökbe fogadni? Mit tudnak adni nekünk a talált, gyakran ismeretlen múlttal rendelkező szőrös, büdös, éhes állatok? A mi történetünkön keresztül megpróbálom elmondani és megértetni.
 
Aki követ Facebookon, Instagramon vagy Youtube-on az tudhatja, hogy van egy Lili nevű szőrös gyerekem. Az emberek többnyire csak kutyának mondják, a magyar jogrendszer szerint birtokolható tárgy, nem élőlény. De Lili egy érző, személyiséggel, saját akarattal és múlttal rendelkező élőlény, aki kutyának született. Hihetetlenül érzékeny, ragaszkodó, követelőző és hisztis. Meg van a saját kis világa, amiben helyet kaptunk mi is, befogadott, beengedett minket és ez a legnagyobb dolog, amit az egyik élőlény adhat a másiknak, a feltétel nélküli szeretet és bizalom. Hálás vagyok az életnek, hogy Őt, a keveréket, a korcsot, a nem fajtatisztát hozzánk sodorta az élet mert mi együtt vagyunk egészek.

Egyáltalán nem terveztem új kutyát befogadni, hiszen otthon laktam a szüleimnél, ahol már élt 2 kutyus, egy öleb és egy térdmagasságú 18 kilós keverék. Mellettük ott voltak még a cicák is, úgyhogy bőven volt kit szeretni és ellátni. Azonban a Facebookon rengeteg állatmentő szervezetet és alapítványt bekövettem, napi szinten tucatnyi gazdikereső kutyát és macskát osztottam meg mert ennyivel hozzá akartam járulni a családkeresésükhöz (igen, nem egy ismerősöm tiltott le emiatt a gazdikereső megosztások miatt :D ). Lényegében robotként osztottam őket, hiszen befogadni nem volt lehetőségem egyiket se. 2012. áprilisában azonban az egyik ideiglenes befogadót/gazdit keresőnél megakadt a szemem és a lelkem, belém nyílalt valami és a könnyeim eleredtek a kutya láttán. Egy hihetetlenül szánalmas, semmilyen kutya gyepmesteri képét láttam meg, aki első volt a gyepmester altatási listáján és mivel teltház volt a telepen, így igencsak sürgető volt, hogy kihozzák.
Lili, akit a telepen White-nak hívtak azért került az altatási lista legelejére, mert a gyepmester örökbe adhatatlannak ítélte, ugyanis annyira félt az emberektől és leginkább a kennel mélyén húzta meg magát. A gyepmesteri telepről mentő lányok mindent megtettek, hogy az altatással veszélyeztetett kutyákat mihamarabb kijuttassák. Tehát ennél a kis szerencsétlen kutyánál éreztem azt, hogy nekem valamit tennem, az nem lehet, hogy megöljék, ugyanis senki nem jelentkezett még ideiglenes befogadónak a kiírt altatás előtt pár nappal sem. Akkor döntöttem el, hogy bármennyire is felforgatja majd az életemet, de jelentkezem érte ideiglenes befogadónak. Ehhez csak a barátomat kellett megkérnem, hogy had vigyem az albérletébe a kutyát és mivel úgyis csak ideiglenesen marad 1-3 hétről lesz maximum csak szó, addig meg odaköltözöm hozzá. A párom becsületére legyen mondva, hogy megengedte mindazok ellenére, hogy egyáltalán nem volt kutyás, semmilyen kutyákkal kapcsolatos tapasztalata nem volt és egy kicsit tartott is az egész ideiglenes befogadástól.
A nehezebb része volt a szüleimnek bevallani, hogy pár nap múlva hoznak nekem egy vidéki sintértelepről egy gazdikereső kutyát, akit a barátom albérletébe viszünk, úgyhogy nyugi pár hét az egész és én addig elköltözöm. Itt mellékesen megjegyezném, hogy sokan ódzkodnak gyepmesteri telepről vagy menhelyről kutyát vagy macskát örökbe fogadni, mert nem tudni mik történtek vele és ez hogyan hatott a személyiségére. Tény, hogy mindig egy lutri, hogy milyen lelkiállapotban érkezik hozzánk a kis mentvény, azonban csak rajtunk, embereken múlik, hogy mennyi szeretetet, energiát és időt vagyunk hajlandóak arra áldozni, hogy összerakjuk a megtört lelkeket. Nekünk kell megtanulnunk velük kommunikálni és nekünk kell tudnunk, hogy hogyan tanítsuk meg őket a világgal együtt élni.
Ha jól emlékszem 2012. május 3-án hozták fel Budapestre Lilit több másik mentettkével együtt. Szerencsémre apu elkísért a találkozó és átvételi pontra, ugyanis aki hozta a kutyákat csak odaadta Lilit, az oltási könyvét és már indult is, hiszen még két másik kutyát kellett eljuttatni a befogadóhoz. Apu elvitt minket kocsival az albérlethez, amiért mindig hálás leszek neki, ugyanis Lili annyira félt és annyira stresszes volt, hogy gyalog vagy tömegközlekedési eszközzel nem tudtam volna vele A pontból B pontba eljutni. Az első sétánk 1,5 óra hosszú volt, ezalatt összesen kb. 150 métert tettünk meg oda-vissza, mert lépett párat, majd leült, félt és várt.
A lakásba felérve oldódott csak fel egy picit, ugyanis akkor látta, hogy senki nem fogja bántani és senki nem viszi egy újabb szörnyű helyre. Megetettem és ivott, megmutattam a fekhelyét, barátkoztunk egy keveset, majd kis idő múlva megfürdettem mert irdatlan büdös és koszos volt. A fürdetés egy kisebb közelharc volt, nem mondhatom hogy egyszerűen ment, azonban muszáj volt. A fürdetés is elég lutri, hiszen nem tudhatjuk, hogy miként reagál az újonnan befogadott kutya.

Amikor vacsorát adtam neki hihetetlenül izgatott lett, nagyon éhes volt. Szinte rágás nélkül falt nehogy valaki elvegye tőle az ételt. A mai napig hihetetlen sebességgel tudja befalni a vacsoráját, állandóan éhes és folyamatosan kunyerál akkor is, ha láthatóan már 100%-osan tele van a gyomra. Nem tudom, hogy miket kellett átélnie, de nagyon mély nyomott hagyott benne, ha 4,5 év után is megmaradt a habzsoló evése.
Miután a fürdetés után megszáradt a bundája ismét lementem vele éjfél körül, hogy pisiljen, hiszen a 1,5 órás sétánk alatt nem végezte el a dolgát. Ekkor már szerencsére pisilt, azonban a nagy dolgát a stressz miatt még vagy 3 napig nem végezte el. A szobatisztaságot tekintve lényegében az első perctől kezdve szobatiszta volt. Nem tudom hol és hogyan tartották/élt mielőtt befogta a gyepmester, de tényleg az első pillanattól kezdve szobatiszta. Viszont a hazaérkezésünkkor az örömében bepisilés 1-1,5 hónapig jelen volt. Annyira örült annak, hogy haza értünk hozzá, hogy ezt nem tudta kontrollálni. Az örömében bepisilés egyébként időnként még most is előfordul ha valamel