Anthony Bourdain

  • 2018.06.10.
  • 0

Remek fickó volt. Sokszor nyers és bárdolatlan, de mindig őszinte. És végigcsinálta. Kő keményen. Nem divatból lett az, aki. Nem úgy adott ki könyveket (jó könyveket!), hogy pár év bloggerkedés vagy tévés celebeskedés után már szakácsnak képzelte magát.
Utálta a trendi sznobságokat. Kedvelte az egyszerűséget.
Én személy szerint nagyon szerettem. Kevesen képesek megőrizni önmagukat, az egyéniségüket az után is, hogy felkapja őket a média. A Nem séfnek való vidék című műsorát kifejezetten színvonalas képírásnak, valódi értéknek tartom. Olyan tömören és lényeglátóan tudott bepillantani a kultúrák felszíni rétegei mögé az ételeken keresztül, ahogyan kevesen. Nem csak az érdekelte, mit eszik, hanem a környezet is: az emberek, a történelem, politika, társadalom is.Hiányozni fog. Nagyon.A dohogó Bourdaint hallgatva az embernek mégis az a benyomása, hogy ellenérzései hiteles forrásból táplálkoznak: a főzés örömének szeretetéből. Annyira szereti az ételt, hogy nem engedi, hogy perverzek férkőzzenek
a közelébe. A leendő séfeknek, profi vagy amatőr szinten, ugyanazt az egy dolgot tanácsolja:“Az alapok elsajátítása ismétlés útján. Csináld meg újra és újra, b*szd el, csináld meg újra. Ésszerű elvárásaid legyenek. Annak
láss neki, amit úgy érzel, meg tudsz csinálni. Légy engedékeny. Légy rugalmas. Attól valaki nem lesz jobb szakács, hogy valami vacakot meglocsol szarvasgombaolajjal, vagy
kalácstésztában tálalja. Attól lesz jobb valaki, hogy egyre ügyesebb és okosabb
lesz.” Bourdain bevallása szerint csak annyit szeretne elérni, hogy “minden jóérzésű, a kertjében grillező ember
tisztában legyen vele, hogy felszeletelés előtt a steaket pihentetni kell.” Amikor arról kérdezem, hogy nem válik-e mindez egy idő után unalmassá – hogy a világhírű séfek vajon nem vesztik-e el érdeklődésüket az alapok iránt -, hirtelen átszellemültté válik.
“Tudod, tésztafőzésnél, amikor még al dente, kiveszed a forró vízből, és átteszed az edénybe, amiben a szósz van, és ott
fejezed be a főzést, akkor eljön a pillanat, amikor a tészta beszívta magába a szószt, egy kicsit “felül” az edényben, hogy szinte ki lehet
belőle emelni és rá lehet halmozni a tányérra? Ebben a pillanatban valami olyasmi történik, aminek semmi köze a szakács technikai ügyességéhez. Egyszerűen megtanulta a hosszú idők és a sok ismétlés során felismerni, mikor jön el ez a csodálatos, fantasztikus pillanat: a pasta elkészült.”Egy pillanatra megáll, mielőtt visszatér a földre. “Basszus, ez
az igazi csoda.”A teljes cikk itt olvasható.