Életem szerelme: Queen

  • 2019.02.22.
  • 5

„Can anybody find me somebody to love?”...Úgy tűnik, a kérdésre-kérésre válasz érkezett odafentről, mert a kb. 10 éve tartó, zenei értelemben vett űrt, amit a Bon Jovi iránti rajongás elmúlása hagyott maga után, kemény 3 hónappal ezelőtt felváltotta valami egészen más – egy érettebb és valószínűleg a halálom napjáig kitartó figyelem egy olyan zenekar iránt, aminek csupán csak egy slágere is többet ér számomra, mint a Bon Jovi összes híres nótája. Márpedig ez nagyon nagy szó ám, mert a '90-es években javarészt a fent nevezett banda dalait próbálgatva csiszolgattam a hangomat, míg végül magam is színpadra léptem, esetenként éppen az ő slágereiket énekelve.A Bon Jovi 1991-ig tartó időszaka ugyan örökre kedves marad, de az utána következővel egyre több csalódást okoztak. De hát ilyen ez – ha elmúlik a varázs, sőt ha már, utolsó morzsaként, a hűség is elillan, akkor nincs mese, tovább kell lépni, tán még a csengőhangomat is lecserélve.Zenei imádatom tárgya tehát tovatűnt, hiszen galád mód én fordítottam neki hátat, és később pislogtam is rendesen e tényt felismerve. Márpedig rajongás nélkül egy vérbeli Skorpió számára nem élet az élet, vagy csak amolyan állóvízszerű, zeneileg mindenképp vegetálás. Igaz, nem kezdtem lázas kutatásba, enyhítendő a belehalok-annyira-szeretem típusú muzsika hiányát, csak csendben vártam a sült halat. Ez a sült hal valószínűleg akkor kezdett sisteregni a zsírban, amikor megtudtam, hogy egy nagyszabású film van készülőben. Leendő sorosomat nem sejtve, valamiért mégis rettenetesen vártam, hogy asztalra kerüljön a hal, akarom mondani moziba a film. Mintha csak megéreztem volna a „vesztemet”, már akkor, a várakozással teli hónapokban. Mígnem végre a mozivászon előtt találtam magam, torkomban dobogó szívvel, minden idegszálammal felborzolódva, régi-új hevülettel, és abban a pillanatban totálisan belezúgva egy már ismert, mégis ismeretlen zenébe, hangba és színpadi jelenlétbe.Még javában Modern Talkingosként bezzeg mennyire türelmetlenül vártam, hogy az „Emtívín” mikor lesz már vége a számomra abban az időben még érdektelen zenekar Breakthru c. videoklipjének. Akkor. Ezzel szemben most: micsoda pálfordulás! Az eddigi életemben zenei témában párszor sikerült már meglepnem magam, és akit korábban kb. utáltam, azt később elkezdtem értékelni. Ilyen egy igazi későn érő típus. De ahogy a mondás tartja, jobb későn, mint soha. Bár az adott zenekar számára valószínűleg édes mindegy, hogy irántuk pálfordultam-e. Ez csak nekem nem az.Megnyugodtam és egyben meg is rémültem magamtól, hogy érzelmileg mit sem változtam 5 éves korom óta. :D A világ viszont annál többet – az internet tálcán kínálja a zenekarral kapcsolatos tudnivalók arzenálját: az összes lemezüket; fotók ezreit a sokat látott és a „very rare” kategóriából; koncertfelvételeket és videoklipeket az 1973-as legelsőtől a '91-es legutolsóig; tévéinterjúkat már 1974-től kezdődően, nem beszélve az egyéb forrásokról, amikből annyi infót szerezhet az ember, amennyit még nem szégyell bevallani másoknak, de leginkább annyit, amit már igen. :D Engem mindez úgy beszippantott, mint tehenet a tornádó. – Ezt okozta bennem Freddie. Ezt okozta bennem a Queen.Az ezernyi kommentből, amit a Youtube-os klipek alatt és egyéb fórumokon olvastam, egyértelműen kiderül, hogy milliónyi régi és új rajongó érzi ugyanezt, az enyémhez hasonló intenzitással. Félelmetes, mekkora ereje van a Queen-nek!A szenvedélyes lelkesedés és a megszállottság alapvető jellemvonásaim, ha valami nagyon felkelti az érdeklődésemet, és ebben bizony nem különbözöm Freddie-től (akárcsak a macskaimádatban). Heteken át online szótárral megtámogatva néztem/hallgattam/olvastam a riportokat. Magamba szívtam mindent, amit a Queen-film megnézése óta eltelt 3 hónap alatt csak lehetett. Mindazt, ami addig kimaradt az életemből részben azért, mert még gyerek voltam, másrészt azért, mert nem voltam rá nyitott. Pedig ha az apukám az 1987-es Thomas Anders koncert helyett egy évvel korábban, '86-ban a Queen-re visz el, akkor talán más utat jártam volna be. Már ott és akkor az ő zenéjük rezegtethette volna meg a lelkem húrjait. Hiszen élőben láttam, hallottam volna őket.1991-ben 17 évesen, végre kinyílva a (rádióbarát) rock zenére, a Bon Jovi imádat elején Freddie Mercury halálhíre nem érintett meg – belegondolni is szörnyű! 27 évvel később azonban kb. 27-szeres szorzóval gyászolom őt. Gyászolom, mert életemben először érzem át a valódi nagyságot, és ennek az elvesztését. Freddie, ez a gyönyörű ember, úgy robban be az életembe, hogy ő már rég nincs.Az állóvíz igencsak felkavaródott, mi több, a sors jól a nyakamba zúdította, napi szintű pityergéssel tarkítva, ami esetenként bizony zokogásba csapott át. Há' nóóórmális?! Nem és igen! Hiszen aki képes felfogni és átérezni a művészet ilyen magas fokát, annak valóban ennyire fájhat a veszteség. Függetlenül attól, hogy az a személy, akiből mindez fakad, mikor hunyt el.Bár a legtöbb daluk nem az én világom, mégis alkottak néhány olyan szinten szeretni valót, aminek a hatására az agyam lemezjátszóvá alakult, és egymás után pörgeti a számomra legkedvesebbeket. Hol egyikről a másikra ugrálva, hol pedig 24 órában ugyanazt játszva. Megállás nélkül tombol benne