Erdély

  • 2018.08.31.
  • 0

Erdély eddig valahogy kimaradt az életemből, sőt bevallom, sokáig eszembe sem jutott, hogy kirándulási célpont lehetne. Egy tankolásos alkalmat leszámítva nem is jártam Romániában, bár az értelemszerűen nem éppen Erdély szépségeiről szólt.Évekkel ezelőtt egy úti film vagy talán egy Youtube-os videó láttán aztán megfogalmazódott bennem, hogy hatalmas hiba lenne kihagyni az egykor Magyarországhoz tartozó tájat, hiszen a Kárpátok vonulatai legalább olyan káprázatos szépségűek, mint az általam hőn szeretett osztrák Alpoké.Az utóbbi években ráadásul egyre világosabbá vált, hogy a Kutyafül meg én elsősorban a természeti szépségekért vagyunk oda, nem pedig a modern világvárosokra jellemző felhőkarcolókért és a közöttük hömpölygő embertömegekért. Mivel a horvátországi szigetvilágban megélt nyaralásaink egyike sem volt az igazi, ill. rájöttünk, hogy a nyári főszezonban a napon való aszalódás egyre kevésbé viselhető (bár az is a természetről szól), ezért úgy döntöttünk, egy darabig biztos nem megyünk tengerpartra. Azért legalábbis nem sok értelme van, hogy az épp aktuális kedvenc sorozatunk összes évadát a szállodai szobánkban nézzük végig. :D Ráadásul az ausztriai kirándulásunk is bebizonyította, hogy számunkra a fauna és a flóra által nyújtott látványosságok az igazán nyerők. (Na persze a vén Európa nagyvárosainak középkori városrészei is megérnek egy-két misét.) Szóval, egyértelművé vált, hogy a természet lágy öle mindig hívogatóbb lesz, mint a modern, épített környezet, és miután jól elintéztük a mi drága Földbolygónkat, a természeti környezetből is inkább a hűvösebb éghajlaton lévő országok maradnak, mint desztináció.Év eleje lévén még nem kezdtünk el az idei nyaraláson gondolkodni, amikor is egy nagyon kedves barátunk rákérdezett, nem lenne-e kedvünk Erdélyhez. – De! – hangzott a válasz, úgyhogy a döntést követő időben egymás után szereztük be a túrázáshoz szükséges ruhadarabokat és egyebeket. Közben egy megbeszélésre összeült a kis csapat, amelynek tagjaival idén tavasszal találkoztunk először. Bizony, ismeretlen helyre ismeretlen emberekkel menni a legmókásabb. :D Az a kemény egyszem találkozás nem vette el a kedvünket, mindenki szimpi volt annyira, hogy ne ijedjünk be a közös túrázástól. :D És reméltük, hogy ez vice versa igaz. :D Csak az új terep miatti kellemes izgalom kísért bennünket végig az indulás napjáig. Igen, izgalom, hiszen már az elején kiderült, hogy hegymászó társasággal hozott össze bennünket a sors. No nem kell azért túlzottan szabadjára engedni a fantáziát – nem Himalája-hegymászókról van szó, de nálunk azért mindenképp gyakorlottabb túrázókról, akik már jártak pl. a Fogarasi-havasokban, megmászták a Székelykőt, az Ordaskőt és egyéb ismert magaslatokat. Nem beszélve arról, hogy a társaság egy része képzett katona, szóval „csöppet” edzettebbek nálunk.Mi az edzettséget napi több km-es sétával próbáltuk megteremteni, és mivel ezt a fajta sportot már jó egy éve űztük, így ez nem tűnt nehéznek. Utóbb kiderült, a séta bizony tényleg jó edzésforma, mert ez képezte az erőnlétünk alapját. Annak másik alappillére a heti 2 pilates volt, amivel a nyári meleg beálltával felhagytunk ugyan, de mindenképp hozzájárult a fitt(ebb)ségünkhöz. Egyéb sportokkal sajna nem támogattuk meg testünk teherbírását, viszont tökélyre fejlesztettük a nemvacsorázás képességét. Erre egyébként évekig gyúrtunk, de többszöri, maximum 2 hétnyi korgó gyomros elalvás után visszaestünk és újra eltunyultunk. Ám idén tavasszal – valami megmagyarázhatatlannak köszönhetően – túllendültünk a holtponton, és simán bírjuk az azóta is tartó vacsorátlan estéket. És bizony mindezek kellettek ahhoz, hogy be merjük vállalni egy olyan hegy megmászását, ami bizony egy felkészültebb mászó erejét is próbára teszi. Persze ezt akkor még nem tudtuk. :DVégre eljött a nagy nap, és elindultunk Erdélybe! Amint emelkedni kezdett körülöttünk a táj, én egyre jobban éreztem magam – a hegyek látványa mindig felvillanyoz. :) A 10 fős kis csapatunk elég hamar összekovácsolódott, és már Vajdahunyad impozáns várában érezhető volt, hogy nem lesz itt baj később se. :DHárom éjszakát Hátszegen szálltunk meg, egy egész pofás kis hotelben, és innen indultunk másnap a Retyezát-hegység egyik csúcsához. Nevezetesen a Retyezát-csúcs megmászása volt a cél. Szeretett vezetőnk jelezte, hogy ez lesz az egész kirándulás legmegterhelőbb napja, és ha ezt letudjuk, utána már gyerekjáték a többi. Mellesleg ő sem járt még itt, szóval a terep neki is ismeretlen volt, sőt a többieknek is. De páran legalább tudták, kb. mire lehet számítani. Mi a Kutyinyekkel már nem annyira, sőt egyáltalán nem, de rendületlenül álltunk elébe. Én 10 körömmel. :DAz út kezdetben gyönyörű fenyőerdőben vezetett, ahol a szívem hamar ráébredt, hogy pörögnie kell rendesen. Amint a lihegés alábbhagyott, és a szervezetem kezdte megszokni az erőkifejtést, felettébb élvezetessé vált a felfelé menet. Rájöttem, hogy nekem ez tetszik. :) Igaz, a fotók tanúsága szerint szinte végig hajlott hátú anyóka-formán bandukoltam, ami a külső szemlélő számára megtévesztő lehet, de nem szabad hinni a látszatnak – valóban élveztem, és nem éreztem erőmön fölülinek. A Kutyafül osztozott velem az élvezetben (hú, de gázul hangzik egy így), úgyhogy megnyugodtunk, hogy a kemény pénzekért megvásárolt túracuccok nem hevernek majd kihasználatlanul a szekrényben, miután vége lesz ennek az első kalandnak. :D Úgyhogy Anya hiába jósolta azt, hogy ablakon kidobott pénzt volt, és a vezetőnk is fölöslegesen aggódott amiatt, hogy eladósodunk a sok új ruhadarab megvétele miatt. :DA táj lélegzetelállítóan szép volt – az egyre fentebbi pihenő pontokon rendre meg kellett ezt állapítanunk, miközben erőt nyertünk a továbbhaladáshoz. Az utunkat áfonyabokrok is szegélyezték, amikről szüreteltünk néhány szemet, hogy aztán összehúzott szájjal megállapíthassuk, hogy ez biza elég savanya. A környezet egyre változott, a magas fenyvesekből törpefenyők lettek, a barna, erdei talaj kövessé, majd sziklássá vált, és a mellettünk futó patak csobogó vize elő-előtűnt. Én remekül haladtam a megkövült áradatként összetorlódott sziklákon, már-már zergének érezve magamat. Emlékszem, hangosan ki is mondtam ott, hogy: „Ez a nekem való terep!” Ha-ha-ha… ha akkor tudtam volna, hogy a kövek igazából nem a barátaim. :D

Címkék

Kirándulás