Nyilván létezik elementálisabb felfedezés is, de az én életemben páratlannak hatott amikor rádöbbentem, hogy eljött az a pont azt életemben, hogy fogalmam sincsen mit szeretnék csinálni.19 évesen, vagy 19 év után, mindegyik helytálló.Egyszerűen elvesztettem a fonalat.Nem mondom, volt már példa elbizonytalanodásra, de az inkább a lehetőségek közötti választás nehézségéről szólt. Ez most sajnos nem.Elcsépeltnek hangozhat, de jelenleg így van: az élet előttem áll és én nem látok tőle semmit. Minden amit eddig akartam, amiben eddig hittem, szertefoszlott.Már nem akarom. Már nem hiszem.Változtam. Egyre inkább találom meg önmagam, és ennek a Pankának merőben más céljai vannak. Másban leli örömét. Mást szeretne.Illetve nem. Ez így nem helytálló. Inkább úgy mondom, hogy abban amit jelenleg csinál nem leli örömét. Nem ezzel szeretné tölteni az idejét.Jó, nem? A probléma csak az, hogy a "nem-listánál" tovább nem sikerül jutnom.Mindig is céltudatos ember voltam.Persze, én is akartam 10 évesen állatorvos, pszichológus meg ügyvéd lenni, ki nem. De nagyjából a 15. életévem betöltése után kikristályosodott, hogy én márpedig dietetikus leszek. (Igen, ebben a döntésben a betegségem is nem kismértékben döntő tényezőnek bizonyulhatott.) Persze nem a szokványos kórházi nővérke, nem, az nem is én lennék. Először csak szimplán saját válalkozást akartam, majd ahogyan egyre közelebbi kapcsolatba kerültem a tortakészítéssel, beleszerettem.És felvillant a lámpa.Kombinálni a kettőt. Tortákat érzékenyeknek. Ételallergiásoknak, egészségtudatosoknak, vegetáriánusoknak, vegánoknak, mindenkinek, aki egy hagyományos cukrászdai kínálatnál többre vágyik.Persze ehhez kell egy cukrász végzettség is. De ha már nagyban gondolkodunk, gondolkodjunk tényleg nagyban. Mondjuk egy francia cukrásziskolában, mert Franciaország köztudottan a cukrászat netovábbja, kicsiny hazánkban pedig köztudottan igen gyenge az OKJ-s képzés. Ehhez francia nyelvvizsga, kinnt élő ismerősök beizzítása, papírok, hogy tandíjmentes lehessek.Tervek.Sosem nézelődtem más irányban. Minek? Egy kész életút mellett az ember nem fog másikat gyártani.Akkor triviálisnak űnt. Most már azt hiszem sajnálom, hogy kicsit nem voltam nyitottabb, de lehet, hogy akkor is ugyanilyen tanácstalanul állnék.Valami nem jó.Nem jó, mert nem tesz boldoggá, amit csinálok. Egészen idáig hajtottam, mint a gép, hogy minél jobb legyek: jó jegyek, jó átlag, sok tanulás. Mert hogy az milyen klassz. Meg nem mellesleg ez a "dolgom". Belém egész életemben ezt sulykolták. Ha iskolába járok, tanulni kell. És ha már tanulok, miért ne törekedjek a legjobbra?Nem mondom, hogy azt hittem boldoggá tesz.Nem, tudtam, hogy nem.Hiszen vannak nehéz pillanatok. Azok a percek, amikor legszívesebben a falhoz vágnád az előtted nyitottan heverő könyvet, és hagynád a fenébe az egészet. "Mert felesleges. Bosszant. És különben is utálom." Aztán az ember szépen túllendül ezeken a holtpontokon, és folytatja tovább. Mert ez a dolga.A legelső vízválasztó a téli vizsgaidőszak volt. Illetve az azelőtti hónapok. Ott jöttem rá, hogy a dietetika nem jó. Nekem legalábbis nem való. Nem azt mondom, hogy csalódás, de... valami olyasmi. Egy szaktársam fogalmazta meg jól: én reformokra vágyom. Arra, hogy újítsunk. Hogy változtassunk a berögzött szokásokon. Hogy megmutassuk az embereknek, hogy lehet ezt másképpen is.De közel sem arra, hogy kiszolgáljam az elképzeléseiket, hogy az egészségkárosító magatartásuk hatását csökkentsem az ő munkájuk nélkül. Hogy ha valaki nagy szelet kenyeret akar enni, nekem nem arról kell meggyőzni, hogy azért mégiscsak próbáljon meg csak egy negyedet elfogyasztani belőle, neeem, nekem ajánlanom kell egy "lájtosabb" verziót. Mondjuk barnakenyeret. (Hatalmas váltás.) Vagy szénhidrátcsökkentettet. Vaj helyett light margarint. De abból is a Flora gyártotta szívbarátot. Mert az milyen marhára egészséges.Ebben viszont nem vagyok hajlandó résztvenni. Nem fogom támogatni a habzsoló magyar, illetve bármilyen nemzetiség temperamentumát. Mert én egészen másban hiszek. Konkrétan az ellenkezőjében. Abban, hogy együnk keveset, de az legyen jó. Nagyon jó. Mert az ennivalónk a legnagyobb befektetés, amit az egészségünkért tudunk tenni.Felesleges ragozni, a két nézet nem passzol. Pont.És akkor még nem is beszéltem a vegetáriánus étrendet illető ottani felfogásról. Mi lenne/lesz velem a tankonyhán? Nem kívánom minden második péntekemet gyomorgörcsben eltölteni.A történetre visszatérve - a fentebb tett megállapítás (és az anatómiagyakorlatok) hatására megérett a gondolat: gyakorlatiasabbra vágyom. Meg Afrikára. Valamilyen perverzió folytán az ottani missziós tevékenység mindig is elsődleges napirendi pont volt az életemben. Az orvosi tökéletes lenne, csak éppen néhány X-nyi pont, meg egy emelt kémiaérettségi hiányzik, hogy a jövőbeli nagy fenekekről ne is beszéljünk.Ennél egy fokkal problémamentesebb megoldás, ha a főiskolai karok között keresgél az ember, mert oda problémamentesen átveszik az embert, ráadásul ilyenkor még pótolni sem kell, mert ugyanazt tanuljuk.Szülészet vagy ápolás? Netán mentőtiszt?Az utóbbi nem jó. Hogy emelgetnék én hordágyakat emberekkel az 56 kilómmal?De osztályra való sem vagyok. Egész egyszerűen nem szorult belém annyi szociális érzék, hogy félhalott öreg néniknek/bácsiknak, netán idegbajos anyukáknak magyarázzak. Szerintem a második delikvens után sikítva elszaladnék.A szülészet viszont klassz. Van benne kihívás, kellő mennyiségű vér és mocsok, ez kell nekem - gondoltam, majd azzal a lendülettel beadtam az átvételi kérelmet.Elutasították.Volt meglepődés nem mondom, mivel előtte akárkit kérdeztem, állították, hogy "itt aztán mindenkit átvesznek". Kivétel nélkül.Na ja, eddig. Szerencsére pont ebben az évben szigorítottak a rendszeren (mily meglepő), úgyhogy az elsőévesek közül senki nem ment sehova. Mert hogy nincs hely. Persze, csinálni kéne. Egy egyszerű rotáció, tekintve, hogy nem többen lennénk, csak éppen más eloszlásban, és megoldódna a probléma. De nem. Saaajnos nincsen hely. Olyannyira, hogy a levelőzőről vesznek át embereket.Mindegy, nem számít.Akkor várok még egy félévet, és megpróbálom újra.Most tartok itt. Hogy meg kéne próbálni.Közben azonban ahelyett, hogy megerősödtem volna, egyre csak bizonytalanabb lettem. Jó helyen lennék ott? A célomhoz nyilván közelebb vinne, de... egyáltalán mi a cél? Na meg azért oda is kell empátia.Apa már az elejétől fogva azt ismételgeti, hogy menekülök. Egyik rosszból a másikba. Vagy az éppen kevésbé rossznak látszóba.Lehet, hogy így van. Sőt. Nem tudnám azt mondani, hogy azért szeretnék szülésznő lenni, mert az az álmom. Maximum azt, hogy azzal dolgozhatnék olyan helyen, ahova vágyom. Meg utazhatnék. Sokat.De kérdem én, helyes ez? Hogy haladok egy irányba, annak ellenére, hogy tudom, hogy nem az az én utam?Nyilvánvalóan nem.És ha így folytatom, sohasem fogom megtudni, hogy merre van a jó irány.mazsolás buci
ihletadó a flourishing foodie blog
- Amikor kisebbek voltunk, gyakran vásároltunk puha mazsolás zsemlécskéket, anya nagyon szerette. Magában ettük -én talán egy bögre tejjel- az egyszerűségével maga volt a tökély. Ez azoknak a délelőttöknek az újraélésére készült, egy sokkal egészségesebb kiadásban. -1 csésze rozsliszt1/2 csésze puffasztott amaránt1/4 csésze zabpehely