Biciklizés közben ezt még sosem éreztem

  • 2018.04.25.
  • 9

Amint az előző részben elmeséltem, férjemmel ketten nekivágtunk, hogy két nap alatt annyit biciklizzünk a Balaton körül, amennyit csak bírunk. Első nap Gyenesdiásról eljutottunk Balatonfüredre, ott megszálltunk; másnap reggel a kiadós reggeli elfogyasztása után visszapakoltuk cuccainkat a két kis hátizsákba, és újra útnak indultunk. Úgy döntöttünk, hogy visszabiciklizünk Tihanyba, és a komppal átmegyünk Szántódra, majd onnan haza. Balatonfüredtől a tihanyi révig nem volt rövid az út. Azt hittem, hamar odaérünk a komphoz, de nem: közel háromnegyed órát bicikliztünk, igaz, néha meg-megálltunk fényképezni, mert a kilátás pazar volt. Sokszor eszembe jut Tihanyban, hogy vajon mekkora mázli kellett/kell ahhoz, hogy itt egy nyaralóhoz jusson a közönséges földi halandó?Gyönyörű, bár nekem továbbra is Szigliget a kedvencem. Így múlattuk az időt, miközben tekertünk, nézegettük a szép, láthatóan régi házakat, mígnem végre feltűnt a kompkikötő. Nem tudom, meséltem-e nektek, amikor még csak három gyerekünk volt, nagyjából 5, 4 és 1 évesek, egy nyári délután, amikor a férjem épp nem ért rá velünk tartani, elvittem őket egy sétahajókázásra, ami körülbelül másfél órás volt. A másfél óra alatt mintegy tíz évet öregedtem, és megfogadtam, hogy kis gyerekekkel ilyen hosszú hajóútra SOHA TÖBBET NEM MEGYEK. Mert mi is történt? Nyilvánvalóan nagyjából tíz-tizenöt perc után elunták magukat, és a legkülönbözőbb dolgokat csinálták: Bálint minden olyan helyre felmászott, ahova nem szabadott, Nóri azt kérdezgette,mikor érünk vissza, Bence meg ordított, hogy ki akar szállni a babakocsiból, és amikor kivettem, rögtön elvágódott a hajón, persze beütötte a fejét, és azért sírt további hosszú-hosszú percekig.Miután kiszabadultunk a hajóról, és hazaértünk, hogy zilált idegeimet kisimítsam, főztem gyorsan egy kávét magamnak, és elmeséltem a férjemnek, mi történt. Megállapítottuk, hogy ha hajókázós élmény kell, akkor egyetlen dolog jöhet szóba: a komp. A kompban az a nagyszerű, hogy az átkelés olyan gyorsan lezajlik, hogy egyszerűen nincs idő megunni. Tizenkét perc talán, ha jól emlékszem, mert aztán minden évben legalább egyszer átkeltünk, mindenki szerette, és senki sem reklamált további hajózásért. Bevált.Hát most a két biciklit utaztattuk át, majd Szántódról Balatonföldvárra mentünk, ahol megálltunk a Szélcsend kávézóban – ahol a mi süteményeink kaphatóak. Nagyon kedves fogadtatásban volt részünk, kávéztunk, limonádéztunk.A helyet ajánlom figyelmetekbe, picike, de minden részlete megtervezett, ilyen gyönyörű vécét még sehol sem láttam, és a kiszolgálás is nagyon kedves. Kis beszélgetés után újra nyeregbe pattantunk, vagy hogy is mondjam, már nem ment olyan fürgén a dolog, az előző részben emlegetett fenékfájás bizony egyre komolyabb problémává vált.Pedig a déli part nagyon hálás földrajzilag. Sehol egy emelkedő, sík a terep, az ember még a térdeit is kímélni tudja, ráadásul a bicikliút is összességében jónak mondható. El is határoztam, hogy soha többet nem szólok a déli partra semmi rosszat – 2011-ben írtam itt egy bejegyzést az észak-dél ellentétről, amely valós, és hát északiként mindig azt gondoltam a déli partról, hogy az egyetlen szépsége az, hogy az északi partot lehet látni róla… Nos, ez nem igaz. A déli part nagyon is szép, és valamiért sokkal többet költöttek az itteni települések a bicikliutakra, mint az északin. Sőt, sokkal több a bicikliút mentén létesült kiszolgáló egység, legyen szó büféről, boltról, étteremről. Meg is álltunk ebédelni Balatonbogláron, a Gianpiero’s étteremben, és valami egészen fergetegeset ettünk.Férjem maradt a halászlénél – mindenhol halászlét evett, már felmerült bennem a gyanú, hogy a nagy Balaton körüli halászlé tesztet készíti -, én malacragu levest. Másodiknak emberem spaghetti aglio olio-t, én pedig csak egy grillezett kecskesajtot választottam, de paradicsom verrine-nel, ami valami egészen fantasztikus volt. Nem tudom, figyelitek-e, hogy egyre sűrűsödtek megállóhelyeink. Legközelebb Fonyódon pihentünk, egyszerűen csak a mólónál emberem ölébe hajtva fejem, a padra feküdtem, néztem a felettem elterülő lombkoronát, és úgy éreztem, itt a vég.