Szerelmünk hajnalán egy beszélgetés alkalmával elmondtam született keszthelyi vőlegényemnek, hogy én még soha életemben nem vitorláztam.
– Hát akkor egyszer majd elviszlek – mondta határozottan szívem választottja, és éreztem, hogy komolyan is gondolja. Egyszer el fog vinni.

Az évek teltek-múltak, küzdöttünk, nem igazán értünk rá vitorlázással foglalkozni. Megszülettek a gyerekek, hét év alatt négy. Többször költöztünk, volt, hogy egész távol a Balatontól, de aztán mindig visszatértünk.
Aztán három éve elkezdtünk sütit szállítani az egyik keszthelyi kikötőben található étterembe. A sok vitorlást látva eszembe jutott a hajdani ígéret. És ekkor feltettem a kérdést életem párjának: tényleg, mikor viszel el vitorlázni? – Hát hamarosan – mondta ő.
A minap barátaink meghívtak a kikötőbe, a frissen nyitott Pura Vida Port nevű étterembe, ahol szintén a mi sütink található. Pizzát rendeltünk. – Mi lenne, ha a hajón ennénk meg? – merült fel a kérdés, mivel barátainknak a kikötőben volt a vitorlásuk. – Szuper – mondtuk, és a hajóra érve bevallottam: én még soha nem vitorláztam.- Hát akkor holnap el is mehetünk – mondta vendéglátónk.
És így történt.

Az időnk gyönyörű volt, három órán át hajóztunk a Balatonon, és azt hiszem, megértettem valamit abból, miért is olyan jó kimenni a vízre: csend van, nyugalom, néhány lopott óra alatt is tökéletesen ki lehet kapcsolódni – főleg, ha az ember lenémítja a telefonját… Jó, gondolom, szélviharban azért annyira nem kellemes, de szerencsére ilyesmiben nem volt részünk.Persze, valamiféle sütit muszáj volt magammal vinnem erre a jeles eseményre: rugelachokat sütöttem, szilva- és eperlekvárosat.  Nos, szóval, megtörtént. Vitorláztunk a Balatonon. Bízom benne, hogy a következő alkalomra nem kell két évtizedet várni…