Amikor ereimben meghűlt a vér: tényleg elvállaltam volna egy tornabemutatót?

  • 2017.12.02.
  • 3

Csörög a telefonom. Ez, amióta Mariann kolléganőm átvette tőlem a tortarendelések felvételét, újra normális méreteket öltött. Szóval, csörög, nézem: Kriszti, Zsófi lányom alsós tanító nénije, aki szokott tortát rendelni, na, gondoltam, közeleg az új családi szülinap, biztosan valami speciális kérés lesz, Mariann ezért irányíthatta hozzám. Felveszem.
– Halló, szia! – bizonytalanul válaszol:
– Szia…Kriszti vagyok az iskolából, és azért hívlak, hogy akkor a Mikulás-kupán megtartod-e a tornabemutatót?
Ahogy mondani szokás, köpni-nyelni nem tudtam. TorNa? Nem torTa…? Én tényleg vállalhattam ilyesmit? De hát a Mikulás-kupa  alsósoknak van, Zsófi már nyolcadikos, remélem, ez csak valami félreértés. A döbbent csendből ő is valami ilyesmit sejtett, úgyhogy tovább érdeklődött:
– Az Emi nem szólt?
Az Emi…? Hát tortát rendelt ugyan pár hónapja, de tornázásról nem beszéltünk, főleg, hogy akkoriban a gyulladt térdemmel gyakorlatilag menni alig tudtam, most már normalizálódik lassan a helyzet, de bemutatót, hát azt nem vállalnék, semmiképp.
– Kriszti, biztos, hogy engem keresel? Móni vagyok, a torTás, nem a torNás…
Két másodperc múlva robbant ki belőle a nevetés, kiderült, hogy egy papírra írta fel a két telefonszámot, akit hívnia kellett: az enyémet, és a tornabemutatós hölgyét. Nevet nem írt a számok mellé, így kevert össze bennünket.
Mit mondjak, megnyugodtam, amikor kiderült, hogy csupán egy télies díszítésű tortát szeretne tőlem, nem valami önálló húszperces performanszot egy rém népszerű cardio dance egyvelegre…

Címkék

Szösszenet