A lelkem a vállalatot illeti meg?!

  • 2017.07.25.
  • 3

Az utóbbi években, amióta beszippantott a tortakészítés, minden nyáron elérkezett az a pont, hogy úgy éjfél körül sírva rogytam a vécére, miután reggel öttől, vagy hattól csak ebben a bizonyos helyiségben jutottam egy kis pihenőhöz. Környezetem szerint ugyanis én egy ittragadt sztahanovista vagyok, még enni is elfelejtek, mert a cél lebeg a szemem előtt: minél előbb lenyomni az előírt mennyiséget, de persze a szokásos minőségben.Most is érzem, közeledik ez a nap, egyre fáradtabb vagyok, a munkatársaimon is látom, hogy ez bizony nem a szokásos tempó, ráadásul feszültségek alakultak ki a kollektíván belül, amivel szemben kicsit tanácstalanul állok, vállalati konfliktuskezelés, az kell ide, hogy az évek óta megszokott békés hangulat visszatérjen.
Furcsa ez nekem, soha nem akartam főnök lenni, musztáng típus vagyok, aki jól elvan magában, szeretek egyedül dolgozni, egyedül lenni, hiszen akkor én jelölöm ki és teljesítem a célt, vagy ha nem, hát csak magamat vonhatom felelősségre. De persze, ilyen mennyiséget nem hogy egyedül, de hárman-négyen sem lehetne bírni. Érzékeny terület másokat irányítani, a hibákhoz viszonyulni, szembesülni azzal, hogy hiába mondok el valamit sokszor, akkor sem feltétlenül teljesül, vagy ha mégis, nem biztos, hogy úgy, ahogy kértem. Másik részről azt is tudatosítanom kell magamban, hogy a jó munkát ne alapvető elvárásként könyveljem el magamban, hanem dicsérjem meg, hiszen a legtöbb embert ösztönzi a jó szó.
Nehéz feladat az, amikor nemcsak egy bizonyos metódust – receptek pontos elkészítését – kell átadni, hanem magát a szemléletet is. Például, hogy olyan nincs, hogy “á, ez is jó lesz”. Nem. Az nem lesz jó. Esterházy Péter szavaival élve„bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.” És ha ez azzal jár, hogy akár egész tortát, tortákat újra el kell készíteni, akkor azt, vagy azokat bizony újra el kell készíteni.
Ugyanakkor elmondhatom, hogy a munkatársaim többsége egészen pontosan érti, mire is gondolok én, sőt, ebben a szellemben is dolgozik – ami, vállalkozó ismerőseim sztorijait hallgatva óriási dolog, hiszen itt a Balatonnál a legtöbben azzal küszködnek, hogy nem találnak dolgozót, ha igen, akkor is benne van a pakliban, hogy néhány hét múlva felmond, úgy dönt, inkább külföldre megy.
Szóval, ezúton is köszönöm az én kedves munkatársaimnak, hogy hűséggel kitartanak “a vállalat” mellett – ahogy egy kedves fiatal kollegina nevezi -, és hogy munkájukkal mindannyian hozzájárulnak ahhoz, hogy az ilyenkor jócskán megnövekedett rendelési igényt is teljesíteni tudjuk.
Nem könnyű pálya ez.Gyertek a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni...