Még itthon tervezgettük angliai utunkat, amikor leendő vendéglátóinktól jött a szíves invitálás: mi lenne, ha szombat este a fiúk megtekintenék a rögbibajnokság soron következő, rendkívül fontos mérkőzését a közeli városka 300 éves pubjában, míg mi, lányok a falu, Helmdon gasztronómiai kvízestjén vennénk részt?Nem a gasztronómiai vonatkozás miatt csillant fel a szemem a program hallatán, hanem mert olyan lehetőség volt ez, ami egy turista számára nem adatik meg.Bár városi lányként, Veszprémben éltem ifjú éveimet, 12 éves koromban egy közeli kis faluba, Felsőörsre költöztünk. Mintegy ezer fős kis település volt ez akkor, gyakorlatilag mindenki ismert mindenkit. Így aztán, ha egy rendezvényen megjelentek “nemfelsőörsiek”, hamarosan tudni lehetett róluk, kik ők, honnan jöttek, kivel, és így tovább.A Reading Room.Ez az emlék jutott eszembe, amikor elfoglaltuk helyünket a Reading Roomnak nevezett, 1887-ben épült kultúrház nagytermében az egyik asztalnál: Roz, vendéglátó háziasszonyunk, két lányom, Nóri és Zsófi, valamint jómagam. Velünk jött még a kis ötéves Hattie, de csak húsz percig maradt, amíg apukája, Matt érte nem jött – ám addig is jelentős tettet hajtott végre: elnevezte a csapatunkat. Egy üveg prosecco állt az asztalon – mindenki proseccót ivott -, Hattie gondolkodás nélkül rávágta a “mi legyen a csapatunk neve” kérdésre, hogy: Prosecco Birds (azaz Prosecco madarak).A jobboldali lapon az első feladat: séfek nevének összekevert betűiből kellett kitalálni, kik ők. Nem volt könnyű.Még két hölgy szállt be csapatunkba, akikkel együtt rendkívül vidám kis közösséget alkottunk. Időnként próbáltam kívülről látni magunkat, és nagyon jól szórakoztam. Angliában vagyunk. Egy kis faluban. A falu várva várt rendezvényén. Itt vannak közel százan. És mi nem a szomszéd faluból jöttünk, hanem egy kicsivel távolabbról, egy olyan országból, amelynek a nyelvét itt nem érti senki.Egzotikumok voltunk.– Képzeljétek, fánkot sütött, hát én csak néztem…! – újságolta Roz a többieknek, akik már ezen kis információmorzsa kapcsán úgy tekintettek rám, mint valami gasztronómiai szaktekintélyre. Aznap délután Chris és Roz egészen különleges vacsorát készítettek nekünk: japán étel került az asztalra, vendéglátóink ugyanis három évig éltek Japánban, és kedvelték az ottani konyhát. Na, gondoltam, akkor én vállalom a desszertet – rövid gondolkodás után Nórival a fánk mellett döntöttünk. Ennek készítésébe házigazdáink kilencéves fia, Oscar is örömmel beszállt.Nos, ezek a fánkok lenyűgöztek mindenkit, így aztán feltételezték, hogy ha ez megy, akkor a kvízkérdések sem lehetnek számomra túl nehezek. Pedig azok voltak, lévén, hogy jelentős részük az angol tévécsatornákon jelenleg futó főzős műsorokkal kapcsolatos volt, amelyek terén nem rúgtam labdába.– Halmozottan hátrányos helyzetűek vagyunk itt – mondtam lányaimnak, ám ekkor olyan feladatok érkeztek, amelyekhez még a nyelvet sem lett volna fontos érteni. Minden csapat – összesen 13 volt! – kapott egy doboz gyurmát és egy papírtányért. A papírtányér aljára fel volt írva valamiféle étel, amit el kellett készíteni gyurmából. Mi a tradicionális angol reggelit kaptuk, íme:Azt hittük, ezt fogják majd pontozni, de nem: minden asztal megkapta az összes többi csapat alkotását, és ki kellett találni, melyik micsoda. Nagyon vicces feladat volt, egészen kiváló művek születtek, mint például ez is:Aztán, másik nagy kedvencem az volt, amikor gyerekrajzokat osztottak szét, és ki kellett találni, melyik micsoda. Na, hát ezekből viszont egyet sem találtunk el. És nemcsak mi:)Rengeteget nevettünk, és nem mellékesen: negyedikek lettünk! Hozzáteszem, ez nem nekem volt köszönhető, fánk ide vagy oda.A kvízest végeztével – amely jótékony célú volt egyébként, a helyi Pre-school támogatását célozták meg vele – a résztvevők jelentős része a pubban folytatta a szombat estét, fergeteges karaoke night formájában. És a Prosecco Birds is énekelt, nem volt apelláta.Gyertek a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni...