A múlt héten színházban voltam. Voltunk. Baráti társasággal tekintettük meg Örkény: Kulcskeresők című darabját a veszprémi színház társulatának előadásában. Nagyon vártam ezt a programot, régen láttam már valami jó kis darabot, úgyhogy kifejezetten izgatottan ültem be a keszthelyi színház nézőterére.A díszlet egy lakás nappalija volt, de úgy, mintha egy oldalára fektetett, felénk nyitott dobozban lenne. Annyi látszott, hogy épp most költöztek be ide, a cuccok még zsákokban, és akkor jön egy nő.Ezzel elindult ez a hosszan tartó, sok-sok kérdést felvető darab. Bennem leginkább az a kérdés fogalmazódott meg, hogy vajon csak én unom, vagy a többi néző is? Hogy túl magasak voltak az elvárásaim? Meg az, hogy hogyan lehetséges, hogy valamibe beleölnek egy csomó időt, energiát, és senki sem mondja ki menet közben, hogy gyerekek, ez nem jó?A lakásba sorra érkeznek emberek, és egyszer csak kiderül, hogy nincs meg a kulcs. Az ajtó meg valahogy folyton bezárul; a furcsaság az, hogy bejönni lehet, kimenni nem. Ez nyilvánvalóan merész megjelenítése volt a magyar valóságnak 1975-ben, amikor a darab született. Mint ahogy az egyes karakterek, az eseményekre történő reagálások is leképezik a magyar jellemet, túlságosan is didaktikusan, meglehetősen egyszerűen. Szóval, nincs kulcs, de szereznek egyet a felső szomszédból. És nagyjából tíz percig azon megy a lamentálás, hogy ha betennék a zárba, és beleillene, az már milyen jó lenne, és ha el is fordulna, kinyílna a zár. “Valaki próbálja már bele a zárba azt a nyamvadék kulcsot” – gondoltam akkor, és ez pár perc múlva be is következett, persze a zár nem nyílt.Az első felvonás végén baráti társaságunk azon tagja, aki a színházlátogatást szervezte, nagy pironkodások közepette bocsánatot kért mindenkitől, hogy hát ne haragudjatok, fogalmam sem volt…Persze, nem haragudtunk, nekünk sem volt.A második felvonás hasonlóképp volt izgalmas, mint az első, pedig biztos voltam benne, hogy a színészek nagyon igyekeznek. Azonban egy érdekes párhuzam jutott eszembe az idegesítően picsogó főszereplőnőről: A szállító című filmből a kínai lány, aki hasonlóképp idegesített, viszont a lányról meg valahogy beugrott a madeleine. A sütemény, amit a lány sütött Jason Statham-nek, bizonyítandó, milyen jól járna vele, ha befogadná kicsit.Akkor az is eszembe jutott, hogy még sosem ettem madeleine-t. Meg, hogy nincs is hozzá formám, valószínűleg ezért nem sütöttem. El is határoztam, hogy beszerzem a formát, és kipróbálok egy receptet.A darab végére megérkezett a megmondóember, aki – ha eddig még nem vettük volna le – kimondja, mi ennek a népnek a legnagyobb problémája, és persze a többiek nem értik.Alig vártam, hogy hazaérjek, és elolvassam a neten fellelhető kritikákat erről az előadásról. Egyet találtam, ebben azonban az szerepelt, hogy “dörgő vastaps”, megérdemelt, a szereplőkről pedig ilyen jelzők, mint “egyszerűen zseniális”, “egyszerre jelenség és tehetség”, “bámulatos karakter”, illetve “Őze Lajos-i magasságokban”.“Nem ugyanazt a darabot láttuk” – szögeztem le magamban, hogy ez nem lehet máshogy, itt csupa szuperlatívuszt olvasok, közben egész másra emlékszem. És nem értettem. Azóta sem értem, pedig sokat gondolkodtam rajta. Mint ahogy az is rejtély, hogyan válik világsikerré egy egyszerű piskóta-szerűség, amit kagyló formában sütnek, s hogy ez külön nevet is kap, méghozzá ilyen szépet, hogy madeleine. Persze, a franciáktól ilyesmi kitelik: a kedvencem, hogy a sima tejszínhabot, amibe vaníliát tesznek, nem ám vaníliás tejszínhabnak hívják, hanem Chantilly krémnek.Mondjuk, a madeleine tényleg finom. Chantilly krémmel meg különösen.Szóval, vettem formát, rögtön kettőt, mert azt gondoltam, hogy ezek kis laposka sütik, kilenc darab pont nem elég semmire sem.Jól gondoltam, az amúgy nem túl nagy mennyiségekkel operáló recept alapján 27 kis madeleine-t sütöttem.A hozzávalók:12,5 dkg vaj10 dkg cukor4 tojás15 dkg liszt1 kk sütőporA vajat kézi robotgéppel verjük habosra a cukorral. Egyenként keverjük hozzá a tojássárgákat, majd, adjuk hozzá a lisztet és a sütőport. Verjük habbá a fehérjéket, és elegyítsük a lisztes keverékkel. A forma mélyedéseit 3/4-ig töltsük meg – ez jó fél evőkanál massza egy mélyedésbe – és 15-17 perc alatt süssük meg a sütiket. A massza állhat, nem lesz baja, tehát a maradékot nyugodtan süthetjük azt követően, hogy kiürítettük a formákat. Akinek szilikonos formája van, azt nem kell vajazni-lisztezni.Hát így lett nekem madeleine-em.