Ma valahogy kibuggyant ez a téma, mikor néztem egy tizenéves szárnyaló fantáziáját és kreativitását,örültem az ő tehetségének, de magam elszomorodtam.Honoré Daumier egyik legismertebb képe: A mosónőA múltkorában volt egy kedves ügyfelem, akivel miután lerendeztük a kötelező köröket a szerződésben, egyeztetésben, oldalra tekintett az irodában és meglátta a festményemet. Nagyon megtetszett neki, felállt, közelebb ment, kiderült, hogy műkedvelő amatőr és megkérdezte, hogy mi a francot keresek itt és iktatok, ha ilyen dolog van a kezemben.Ezt én is megkérdeztem már magamtól, de az élet és az önismeret megadta rá a választ.Mióta letelt az utolsó félév a főiskolán, a diplomamunkáim ha nem is nyerték el annyira a tetszését a zsűrinek, elfogadták és utamra engedtek, sok olyannal együtt akik nagy reményekkel és ambícióval kezdték ezt a szakot.Imádok megjeleníteni, az izmok munkáját, ahogyan a modell arcélén, vagy épp vádliját körbe rajzolja a súrló fény, imádom a valóságot ízeire és színeire bontani, a magam szája íze szerint megfesteni, de ennyi. Megint nincs jelenidő, imádtam és lubickoltam benne. Védekezhetnék azzal, hogy Monet-ra azt mondták a kortársai: "Monet csak egy szem, de MICSODA szem."
Mindig gondolkodó és sok mondanivalóval rendelkező szem akartam lenni, mint például Daumier. Na ő igazán jól festett, zseniális grafikus volt és mellette a témái úgy hasítottak mint a penge.Emellett ott van az, hogy a koromból adódóan nem rendelkezem olyan bölcsességgel, amit összegyúrhatnék magamban és egy érett képként kiadhatnám magamból, a mély mondanivaló mellett olyan technikai lazasággal és rutinnal, amit a fiatalság áhítozik, mert ott csak lendület van, a fegyelmezettség még hiányzik. A gyakorlatról már ne is ejtsünk szót.A miértre csak az eltelő évek adtak választ. Az önérzet nem engedte sokáig felszínre bukkanni, a fő probléma az, hogy nincs mondanivalóm és nem vagyok kreatív. Ez nekem is egy törés volt, amikor a felsorakoztatható hárítások és utolsó fűszálként megragadott, koholt indokok (nincs időm, energiám, háziasszony is vagyok stb.) közül csak az igazság maradt meg: nem szereted eléggé, annyira, hogy szenvedéllyel csináld és vágyj rá, hogy alkoss.Mert az olyan vagány, ha tudhatod magadról, hogy nem vagy a tucatból egy. De mégis.Ha rájössz, 2+1 út kínálkozik ilyenkor:1. Felszabadulva a pátosz alól, belevetheted magad olyan tevékenységekbe, amiknek nincs kapcsolódási pontja a magas kultúrával, de vonz. pl: gyúrunk vazzeg, műköröm, csillámtetkó, unikornis kaka stb stb.2. Nem fogadod el hogy átlagos vagy és mindent megteszel annak érdekében, hogy kicsiholj magadból egy kis kreativitást. Pl: divatos dolgok másolása, mind mapping, hogy rájöjj, egy új ötletre, állandó ötletelés és gyűjtögetés, amiből majd kijön
egyszer valami és az is inkább átmegy csak nézegetésbe.+ 1: Elfogadod magad és éled az életedet.Nem akarsz visszakapaszkodni a státuszba, hogy mások művészembernek lássanak, vagy magadat lásd úgy. Lezárod a korszakot, mint a fiatalság egy csodálatos részét és nyitott maradsz arra, hogy egyszer majd megint megtalál. Nem az ihlet, a belülről motoszkáló ambíció és szenvedély, hogy mindig az agyadban legyen, hogy tenned kell, alkotnod kell.



P.S.: hogy ne vágjátok fel az ereiteket ennyi pozitív gondolat után, itt egy kis színes, mint, az hogy az állatkertben pandák születtek: a kisbabánk már most reagál Emőkére és egy laza oldalba toszítással jelzi a kutyának, hogy ő többet lesz ölben. Kár, hogy csak az én bordáim érzik.