Az Élet és étel… interjúsorozatomban külföldön élő magyarokat kérdezek az ottani életükről és ételeikről. Bár tulajdonképpen a sorozat elején csak “mellékesen” kérdeztem egy-két dolgot a kinti életről is, hogy mégis megismerjük a külföldi létet is, de tulajdonképpen ez a rész sokszor érdekesebb számomra, mint a “saját témám”, a konyhai. Hétköznapi embereket keresek meg, de a történetüket néha érdekesebbnek találom, mint egy jól megírt regényt.
Így volt ez a mai interjúalanyommal is. Ildikó a World of Ildiko blogot írja, innen már néhány dolgot tudtam róla, de ennyit azért nem, most faltam a szavait! 

Hol élsz és mióta?
Olaszországban élek, 2002 óta, Milánóban. Na jó, azért volt, hogy ezalatt az idő alatt császkáltam picit, még vissza is költöztem Budapestre egyszer 11 másodszor pedig 9 hónapra.

Hogy kerültél Olaszországba?
Először 17 évesen kerültem Milánó városába. Egy akkor menő budapesti modellügynökség által talált rám egy milánói ügynök és három hét leforgása alatt máris a mély vízbe dobott, pontosabban az Armani divatház közepére. Azt sem tudtam, hol vagyok, de elég hamar belekerültem a profi modellek világának rengetegjébe, magántanuló lettem és állandóan utazgattam. Bejártam Európát és sokat voltam Ázsiában is. Húsz éves koromra pedig Fokvárosba kerültem, ahol akkor úgy gondoltam, letelepedek. Imádtam ott élni, ráadásul nagyon jól kerestem, mint modell, az volt az én ’piacom’. Nyitottam is ott egy egyetemistáknak való gasztropub jellegű helyet néhány ott megismert barátommal, Stellenbosch városában és a modellkedést lazábbra fogtam kb. egy év leforgása alatt. Szerettem, hogy modellként nagyon sok országba eljutottam, sok emberrel találkoztam, több kultúrát ismertem meg, annak minden velejárójával, tradíciók, szokások, étkek, italok felfedezésével és még fizettek is érte, hisz mindig valami fotózás vagy szerződés miatt jöttem-mentem, nagyon szerencsésnek éreztem magam, de Fokvárosban meg akartam állni. Az a hely elrabolta a szívemet. Aztán két évre rá, hogy Dél-Afrikában éltem, kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot egy modell munkára, ami Olaszországban volt. Mivel a családom is hiányzott úgy gondoltam, eljött az ideje hazalátogatni is és elvállani azt a munkát is. 2002 februárjában jöttem vissza az európai kontinensre és akkor még nem tudtam, de soha többé nem mentem vissza Fokvárosba. Na jó, azért sejtettem erről valamit, elég hamar,  ugyanis az ok az volt, hogy szinte rögtön azután, hogy landolt a gépem Milánóban, megismerkedtem valakivel, aki hatalmas szerelem lett az életemben. Szóval egy találkozás megváltoztatta elképzeléseim és szinte mindent felülírt. Így kerültem Olaszországba és lettem olasz lakos, addig eszemben sem volt itt letelepedni, túl ”hangosnak” véltem.


Mivel foglalkozol?
Jelenleg a szociális szférában tevékenykedem egyfelől, másfelől egy belvárosi felkapottabb borbárban dolgozom, ahol a kapcsolattartásért felelek a különböző borászatokkal illetve a külföldi megrendeléseket én viszem, na meg eljárkálok vidékre borászatokba, és gasztronómiai programokra egész Európában, ahol kapcsolatépítés és -tartás a felelősségem. Ebben a borbárban van tipikus olasz, pontosabban lombardiai konyha is, egy nagyon kreatív séffel. Nagyon kemény munka, kézben tartani egy ilyen helyet, és én csak egy részét csinálom, az egész egy összetett csapatmunka, de imádom. Szakács például sosem lennék, sem lehetnék, hiába imádok főzni vagy épp tanulok séfektől komolyabban is dolgokat, mert én nem bírnám szusszal. Komolyan mondom egy nagyobb étterem konyháját vinni hatalmas meló. Ők szerintem egyébként vagy alienek vagy robotok, nem is értem, hogy bírják.
El is felejtettem, mindeközben egy natúrkozmetikai cégnek is írok cikkeket hetente, illetve amikor időm engedi a saját blogomra is írok ezt-azt.


Mennyire volt nehéz új életet kezdeni?
Életemben többször kezdtem új életet, azaz többször váltottam. Már Fokvárosban „ragadásom” is az volt, egy új élet kezdete, egy váltás, szóval az Olaszországba költözés, azaz maradás nem volt olyan nehéz nekem, a változásokhoz nagyon gyorsan tudok alkalmazkodni. Annyi különbség volt, hogy míg Dél-Afrikában nagyon jól éltem a pénzből, amit megkerestem, itt Milánóban közel sem volt olyan kecsegtető a helyzetem. Mások voltak a viszonyok és a pénz értéke. Nagy medencés házrész helyett pici 40 négyzetmétert tudtam csak bérelni, majdnem ugyanannyiért rezsivel, mindeközben a modell piac is változott, ahogy én is, egy idő után már nem tudtam olyan jól keresni, mivel nem voltam hajlandó utazni, elmenni az akkori páromtól hetekre, hónapokra egy másik városba, ahogy egy profi modellnek tennie kell, ha jól meg akar élni, abból, amit keres. De ez nem aggasztott különösebben, talán azért, mert egyébként szerény családi körülmények között nőttem fel, én elégnek éreztem azt, amim volt, és különben is boldog voltam.

Könnyen beilleszkedtél?
Eleinte nem foglalkoztatott, hogy be kell vagy nem kell beilleszkedni az olaszországi életbe, mivel hiába éltem itt, Milánón belül is egy másik világban léteztem. A divatvilágban. Nagyon sok ismerősöm és néhány barátom lett, de szinte mindenki külföldi volt, mivel Milánó a divatszakmában (és ma már azon kívül is), nagyon színes és multikulturális. Szóval, amíg aktívan modellkedtem, azt sem tudtam merre van az arra, beilleszkedés ügyileg. El voltam kényeztetve egy világ által, aminek része igazán nem akartam lenni, így picit szégyelltem is magam, hogy a privilégiumait használom, mint például ingyen fodrász és konditerem, amit az ügynökség biztosított vagy nívós eseményeken való megjelenések. Zavart, hogy elvettem, ami kellett belőle, de magamat nem tettem bele a divatvilágba, nem ezer százalékig, mert annyira nem érdekelt. Úgy éreztem, lehetőséget veszek el más lányoktól, akik valóban profi modellek vagy azok akarnak lenni, bár volt, aki azt mondta ez buta gondolat tőlem. Itt döntöttem el, hogy ha úgy adódik, hogy találok olyanokat, akik modellkedni akarnak és valóban a szakma és a divat szeretetéért, és úgy látom esélyesek rá, azoknak segíteni fogok kapcsolataimmal, tudásommal. Ezt egyébként azóta is megteszem. 
25 éves korom körül nekem egyre szűkebb lett a modell élet, ki akartam szakadni abból a világból, kerestem a váltást, illetve azt, hogyan tudnék jobban elmerülni az olasz létben, ahelyett, hogy a divatvilágban lebegnék. Elkezdtem egy ismerősöm belvárosi éttermét vezetni egy másik olasz üzletvezetővel, ami hatalmas kihívásnak bizonyult, bár imádtam, hogy megint a gasztrovilágban landoltam. Néhány hónap múlva eszméltem fel, hogy olasz barátaim vannak, olasz módon élek, vasárnapi ebédekre járok olyan emberekhez, akiknél gyerekek szaladgálnak az asztal körül, vagyunk minimum tízen és iszonyú hangzavart csapunk, és én mindezt élvezem is. Valójában a beilleszkedésem fokozatos volt, az első perctől, csak nem vettem észre. Aztán beiratkoztam egy olasz egyetem írói kurzusára, és onnantól kezdve elkezdtem klasszikusokat és szépirodalmat falni. Olaszul. Elsőre azokat a regényeket vettem elő, amiket magyarul már jól ismertem, és szép lassan magamévá tettem új regényeket is. Ezzel párhuzamban jobban figyeltem a közéleti és szociális dolgokra, a belpolitikára és Olaszország helyzetére a világban, önkénteskedni kezdtem idősek otthonában, és egy nagyon picit olaszosodott a temperamentumom is. Az olaszok szerint le kalappal előttem, hogy megszoktam az ő lelassultabb munka- és élettempójukat, a dolce far niente-ét és örülnek, hogy, nem húzom már fel magam azon, hogy itt Milánóba mindig mindenki késik illetve hálásak, hogy ma már nem akarom őket meggyőzni, hogy este hatkor kell vacsorázni a náluk szokásos kilenc, tíz óra helyett és elég egy tányér könnyű valami vagy egy kifli lekvárral.
Ma már teljesen itthon vagyok itt, szeretek itt élni, megszerettem ezt az országot. Imádok feljárni a hegyekbe, elmenni a tavakhoz itt északon, vagy kirucca