Három nagyon szép és tartalmas napot töltöttünk Oaxaca-ban, és most visszaautózunk Pueblába, hogy ismét egy kicsit együtt lehessünk a barátainkkal - meg egy kicsit lazuljunk is. Az elmúlt napokban tényleg rengeteget mentünk - na ezt nem panaszkodás miatt mondom, csak amikor az ember ilyen távolra eljön, akkor minden percet fel akar használni az élményszerzésre. Ezzel mi is így vagyunk, de van az a pont, amikor szükség van egy kis pihenésre.
Reggel felébredtünk, kicsit még lustálkodtunk, felhívtuk az otthoniakat - majd szépen összepakoltunk a cuccainkat. Nagyon nem kellett sietni, az itteni szállodások 11-12 körül kérik, hogy hagyjuk el a szállást  úgyhogy nem kapkodtunk. Összepakoltuk a bőröndöt, laptopot - majd kiszaladtunk reggelizni. Úgy gondoltuk, hogy a főtéren vagy a piacon fogunk reggelizni - de aztán szinte a szállodával szemben találtunk egy egyszerű, de tiszta és rendes kis helyet - ahol le is huppantunk. Nem vacakoltunk sokáig, rendeltünk két capuccinot, meg két tortas-t. Eszter vega változatot kért, mert kezd telítődni a húsoktól ( jelzem én mint Húsimádó ettől mereven elhatárolódok ), én pedig chorizo-sokat kértem. Olyan éhesek voltunk, hogy egy-egy szeletet már be is toltunk, amikor Eszti szólt, hogy le sem fotóztam... Gyorsan megörökítettem őket, aztán el is tűntek a tányérról. Nagyon jól készítik ezeket a gyakorlatilag meleg szendvicseket, mert rengeteg zöldség van bennük, meg kapnak egy finom kis csípősséget, ott az avokádó - szóval nagyon etetik magukat.




A zárt és őrzött parkolóból elhoztuk a kisautót, kiverekedtük magunkat a város nyüzsgő külvárosi részén, majd ráálltunk az autóútra, autópályára. Nagy élmények nem történtek, 3,5 óra monoton utazás - talán egy nagyon érdekes sztori volt, amire azért már fel voltunk készítve. Tehát mész az autópályán, aztán időnként fizető kapuk vannak, kifizeted a zsetont, és haladsz tovább. Mi is átmentünk már egy-két kapun gond nélkül - amikor már messziről láttuk, hogy nagyon sokan állnak a kapuk előtt. Ha nem kapjuk meg az előzetes infót, akkor betojtunk volna - mert fekete, nagy kalapos, marcona mexikói férfiak és táblákat szorongató asszonyok állták el az utunkat. Rendőr, katona, jegyárus sehol, a fülkék üresen tátonganak. Az ablakot félig lehúzom (egyébként minden ajtó zárva van), majd a vezér elkezd hadarni valamit. Jelzem, hogy nem értem - Ők hangosan, de nem erőszakosan jelzik, hogy most nekik fizetünk... Lobogtatnak egy 50 pesóst, én adok nekik 40-et - és mindenki boldog. Ha nem lett volna ez a tüntetés vagy polgári engedetlenség, akkor 86 pesó lett volna az út - így ezt a szakaszt megúsztuk olcsóbban. Tehát belecsöppentünk egy demonstrációba - amiről azért fotókat nem mertem készíteni.







Az uncsi út másik érdekessége az volt, hogy megálltunk kávézni. Így tíz nap után már kezdenek oldódni a rossz beidegződéseink, a  mindenkiben drogdílert látó szemléletünk már kezd letisztulni. Tehát megálltunk egy autópálya melletti benzinkútnál, illetve a mellette lévő kávézónál. Belépve kellemes klíma, csinos és kedves pultos lányok fogadnak bennünket - leülünk, rendelünk kávét, frissen facsart gyümölcsleveket - és csak ámulunk. A szomszéd asztalnál olyan kajákat fogyasztanak, hogy ha nem most reggeliztünk volna, akkor már rendelnék is. A wc patika tisztaságú, ingyenes. Az italok hidegek, szóval soroljam még? 





Tehát vetkőzzük le az előítéleteinket, fogadjuk el, hogy például Mexikóváros nem veszélytelen, este azért nem feltétlen biztonságos az országút - de ilyenkor kis odafigyeléssel tök normális a közlekedés és az ország. Persze figyelni kell, fokozottabb az odafigyelés az autódra, az értékeidre - de közel sem olyan drámai a helyzet, mint ahogy azt előzetesen gondoltuk.
Szépen megérkeztünk Pueblába, a házigazdánk készített nekünk egy nagyszerű levest, aminek az a neve, hogy Sopa de Lima - és amit egyszer majd otthon én is elkészítek. Röviden egy csirkeszárnyakra alapuló, lime-os, szegfűszeget és fahéjat is tartalmazó levesről van szó, amit langyosan illik elfogyasztani. Olyan jól esett, hogy én szedtem még egyet...


Ezt követően még elgurulunk egy szupermarketbe, ami bárhol Európában megállná a helyét. Benn az üzleten belül susi bár, önálló pékség és olyan hentes- és húsrészleg van, hogy az állam leesik. Omlanak le a sztereotípiák, mert ez a Mexikó nem az a sombrerós, szamárom közlekedő világot tárja elénk, mint amit néha mi otthon elképzelünk. Persze óriási a szakadék a társadalom két véglete között, de ezek az élmények azért nagyon meghatározók számunkra.
Késő délután még kiülünk az udvarra a pálmafák alá, élvezzük a gyönyörű naplementét - majd gyorsan befoglaljuk a holnapi szállásunkat az ezüst városba. Sikerül ismét a belvárosban találni szállodát, remélem klassz lesz a hely és a város is.