Ezt az ételt megint Lacival közösen főztük. Amikor együtt készítünk valamit, általában megbeszéljük, ki mit vesz, felosztjuk meg minden, hogy ne kelljen száz különböző botba mennünk. A mostani alkalommal azonban máshogy alakult. Laci lassan 50 lesz, ami általában a történet gasztronómiai aspektusát tekintve irreleváns információ, de az ominózus hétvégén bebizonyosodott, hogy legyen bár akárhány éves, Laci sokkal belevalóbb, mint én.
Szombat volt, verőfényes nyári nap, de főzőpartneremet semmiképp sem akartam 10 előtt zavarni gondolván, biztos még alszik. Aztán mégis felhívtam, mert indulnom kellett a piacra.
Szerbusz! - mondta Laci NAGYON különös hangon, amit hirtelen nem is tudtam beazonosítani.
Felkeltettelek? - kérdeztem kamu-lelkiismeretfurdalást imitálva.
Dehogy! - mondta Hősünk a napszakhoz képest indokolatlan vidámsággal. - Tegnap Sziget volt. Még le sem feküdtem.
„Le a kalappal!”- futott át az agyamon, hiszen én már tíz éve sem bírtam a reggelig tartó dajdajt, és elindultam a piacra. Lacinak meg mondtam, hogy pihenjen, majd délután megbeszéljük a rá eső bevásárolnivalót.
… 6 körül megint rácsörögtem, hátha már felébredt. A telefont egy még furcsább hang vette fel.
Te mondd,- kérdeztem- tulajdonképpen mennyit aludtál?!
Semennyit!- válaszolta kvázi extatikusan. Azóta se sikerült lefeküdnöm!
…Ne szépítsük. Sóhajtottam egy mélyet, káromkodtam kettőt és elindultam a közért irányába, hogy megvehessem a maradék összetevőket a kenyérpudinghoz…
[...] Bővebben!