Május végén az eredeti programleírás szerint egy egészséges életmódról szóló nonformális egyhetes oktatáson vettünk részt Dél-Olaszországban 10 ország 5-5 képviselőjével. A programot a South Europe Youth Forum szervezte, mi pedig - Zsófi és Boldi - a Felelős Gasztrohős önkénteseinek listáján értesültünk a lehetőségről, és mivel mindkettőnket érdekli a fenntarthatóság és az élelmezés, jelentkeztünk.

A program célja az volt, hogy a szervezők segítségével Európa konyhái találkozzanak, és a fiatalok ötleteinek megosztása mellett végül kiadjuk "Európa szakácskönyvét" fenntartható, egészséges receptekkel. Cél volt az is, hogy megismerjük a helyi és az összes résztvevő ország gasztronómiai kultúráját, legalább egy kicsit jobban. Ennek ellenére nem volt túl sok köze a programnak a gasztronómiához, a környezetvédelemhez, az egészséghez pedig még kevésbé. Mielőtt azt gondolná valaki, hogy a magyarok tényleg csak panaszkodni tudnak, és ha az Európai Unió fizeti az egyhetes teljes ellátást, akkor hogy merünk ilyet leírni, akkor nagyon téved. Nagyon jól éreztük magunkat és ettünk - ugyan nem a szervezett program keretében - halat, meg sárgadinnyét sonkával és kagylót, mindezt a tengerparton. Várost néztünk, olyan helyeken jártunk, ami nem mindennapos. Imádtuk mindezt!
Inkább az volt szomorú, hogy ennyire igénytelenül lett megszervezve egy, az Európai Unió által támogatott, ilyen kaliberű program.  Az étel amit kaptunk, sokszor siralmas volt. Nem tudjuk elképzelni, hogy egy ilyen rendezvény költségvetésébe nem fér bele egy picit jobb minőségű élelmiszer. Az első igazán nagy meglepetés az első estén ért bennünket: a vacsorát műanyag tányérokban kaptuk, mind a két fogást, külön-külön. A második nap elkezdtük kitörölgetni az első fogás után üresen maradt tányért, és abba kértük a másodikat. Nagyot néztek. Szerencsére meghallgatták a javaslatainkat, és harmadnapra elkezdtük szelektíven gyűjteni a hulladékot, és az ételmaradékot is elvitte az, akinek szüksége volt rá. A műanyag tányérok elmosását azonban már fölösleges időpazarlásnak gondolták, hiába ajánlottuk fel, hogy mi megcsináljuk.
Reggelinél reméltük, hogy a friss pékáru, zöldség és gyümölcs az minimum, de ehelyett az adalékanyagokkal telenyomott zacskós croissant és kétszersült volt mindennap, nagyipari 10%-os gyümölcstartalmú lekvárral. Egyszer sem ettünk halat, amikor a tenger egy karnyújtásnyira volt, és voltunk boltban, láttuk, hogy nagyon olcsón be lehetett volna szerezni.
A program elég sűrű volt, és szinte alig volt köze a gasztronómiához vagy a egészséghez - amit mindannyian igazán sajnáltunk, hiszen erről szólt a kiírás. Volt néhány program, ahol ugyan minden nemzetnek lehetősége volt összefoglalni néhány percben, hogy mik is a helyi szokások, milyen változások történtek az elmúlt években, de volt például olyan ország, ahol ez nyelvi akadályokba ütközött.
A leginkább gasztrós esemény, ami történt, az európai este volt, ahol mindenki kapott egy asztalt és bemutatta a saját országa gasztronómiai csúcstermékeit: voltak lekvárok, kolbászok, sonkák, sajtok, nemzeti italok, fűszerek, sütemények, csokoládék, cukrok… Mi vittünk tokaji aszút, házi pálinkát, szalámit és főztünk lecsót meg mákos tésztát, amin elsőre mindenki felhúzta a szemöldökét, másodjára azonban azt mondták, hogy finom. Erre az eseményre a helyiek is eljöttek, mert kitettünk néhány plakátot, hogy megkóstolhatják Európát.
Klassz lett volna, hogyha az olasz konyháról megtanulunk pár dolgot. Mi abban a hitben voltunk, hogy a “táborban” lesznek olyan emberek, akik azért valamilyen szinten kapcsolódnak a meghirdetett élelmezés vagy egészséges életmód témakörökhöz, de sajnos nagyon kevesen képviselték ezeket a területeket. Kérdeztük, hogy esetleg lehetne-e egy-két külön programot szervezni nekünk, ahol mondjuk olasz farmokat vagy olasz családokat látogatunk meg, hogy egy kicsit mégis belátást nyerhessünk az ottani ételekbe. Egyértelmű elutasítás volt a szervezők részéről.
A helyieket egy partizánakció keretében sikerült megismernünk: ők aztán elvittek bennünket a helyi halpiacra, ahol az árakat elnézve már végképp nem értettük, hogy miért ismeretlen alapanyagú húsgolyókkal etettek minket napokon át? Az egyik tengerparti étteremtulajdonos aztán egyik napra kölcsönkért(!) egy autót, hogy értünk jöhessen a faluba, felvette a rendelést, elkészített olyan ételeket, amik nem voltak az étlapon, felszolgált, majd vissza is vitt minket.
Mi ráadásul két nappal korábban indultunk, és úton odafelé meglátogattuk Barit és Leccét, ahol részben sikerült kielégítenünk a kulináris kíváncsiságunkat. Bariban eltévedtünk az óvárosban, és mivel nem egészen egyértelmű az arra járó turistának, hogy mi a magánház és a helyi étterem között a különbség, jószerével minden konyhába benéztünk. Betévedtünk egy henteshez is, aki éppen egy ló fejét darabolta: ez itt helyi specialitás. Végül egy margarita pizzára esett a választás. Papírvékony, paradicsomos, sok mozzarellával, és bazsalikommal. Leccében voltunk másnap, ahova elstoppoltunk. Itt mandulakrémes-permezános tésztát és padlizsános lasagne-t ettünk, meg piadinát - és minden álomszerűen finom volt.
Ha mást nem, legalább felkavartuk a helyiek életét erre az egy hétre: elleptük Andrano városát, a házakat, a várat is. A kocsma minden este nyitva volt hajnalig, miattunk. A helybeliek nagyon jól fogadtak minket: nem húzták el a függönyöket az ablakokban, és köszöntek az utcán. Ráadásul segítettek minket kézzel lábbal, mert ez volt a közös nyelv.  Így is agyon jól értettük mi egymást, és ha egész Európa gasztronómiájával nem is, de az andranóiak vendégszeretetével legalább megismerkedtünk.
A cikket írta: Tóth Zsófi és Horváth Boldi