Nálunk is bevezetődött mindenféle görcsölés meg rákészülés nélkül az unortodoxia.
Szerencsére nem a már jól ismert elmeroggyant változat kúszott be az otthonunkba. Bár ez utóbbinak minden következményét viselni vagyunk kénytelenek.

Például nem volt szenteste ünnepi vacsora. Legalábbis olyan nagyon rákészülős, puccosan megterítős.
Amit kitaláltunk, arról kiderült, hogy igazából senkinek nincs hozzá kedve. Karácsony másnapján úgyis jött vendég, elkápráztatásnak pont megfelelt. Meg egyébként sem volt senki éhes, ugyanis át kellett menni a szomszédba névnapozni, volt pezsgő, kis falatkák, sütemény stb. El is teltünk, ebédet sem ettünk.
Így aztán a mi vacsoránkból csak az lett, hogy ettünk egy kevés konfitált libamájat pirítóssal, lilahagymával. Az ember nyilván nem áradozik a saját főztjéről, na de ez egy gasztroblog. A libamáj maga volt a tökély, na. Belül szinte krémes, kenhető.
Nagyon egyszerűen készült: a libából kiszedett testhájat kiolvasztottam, leszűrtem a zsírt, felforraltam, lassan bugyogott. Óvatosan beleengedtem az egész májat, melléraktam 1 fej megtisztított hagymát egészben, és fedő alatt lassan főztem 20 percig. Az a lényeg, hogy a zsír teljesen elfedje a májat. A máj így kívül barna lesz, de nem pirult, nem sül össze, belül meg puha marad. A végén megsóztam az egészet, kivettem a hagymát.
A lilahagymát vékonyan felszeleteltem, csipet sóval megsóztam, pár csepp balzsamecettel és olívaolajjal összekevertem.
Ennél finomabbat, azt hiszem, nem is sikerült volna az asztalra tenni. Gyújtottunk gyertyát, ittunk pezsgőt, jókedvünk volt, beszélgettünk. Nem is kell ennél több ilyenkor.

Első nap liba sült, szóval nem maradtunk pecsenye meg nagyszabású étek nélkül.
Második nap aztán elkészült a pácolt lazac grillezve paszternák pürével. Gesztenyés csokoládétorta volt utána, amelynek készítése közben megbillent kissé a rumos üveg, rosszat nem tett neki, az is biztos.
Képek nem készültek, mert az időjárás nem volt kegyes, még mindig csak a természetes fényre vagyok szorulva, bent teljesen felesleges nekiállni kattintgatni, délután 3 után már szinte sötét volt kint, szóval ezzel sem kellett vesződnöm. Az időjárás egyébként is gusztustalan volt. Nem szoktam ezen lamentálni, úgyis tök felesleges, az van, ami van, na de ami az utóbbi években karácsony környékén adódik, az tényleg felháborító.

Apropó fénykép. Elég nagy meglepetésemre gasztroangyalék az én paradicsomlekvárról készült képemet használják az oldalukon, nem tudom, mennyire megtisztelő ez.
Az kétségtelen, hogyha rákeresünk a gugliban a paradicsomlekvárra, akkor az én képem az első találat, na de ez piros, angyalkáék meg zöld paradicsmból csinálták a lekvárt, sehogy sem jön össze. Mindegy, kis gondolkodás után arra jutottam, én ugyan nem szólok, legyen nekik kínos egy béna fénykép.

Egyébként a mostani karácsony előtti időszak annyira hangulattalan volt – már nem nálunk itthon, hanem a városban –, hogy még a Jézuskának sem írtam, bár minek ugye, amíg meg sem születik, hogyan is tudna foglalkozni olyan materiális cuccokkal, mint az én kívánságlistám könyvekről, gépekről stb.

Elég sokat gondolkodtam a blogolásról egyébként. A karácsony előtti jó sok munka közepette
folyton eszembe jutott, hogy se receptek, se bejegyzés. Tényleg mintha ez lenne a legnagyobb problémám. Fura, mennyire rászokik az ember a megosztásra.
Mondjuk az nekem mániám, hogy valami nagy átalalkítás kéne.
De ahogy S. szokta mondogatni: mindennek eljön majd az ideje.