Olyan hideg az éj most, mint a világmaga... zúzmara-csillagok alatt fázika táj, megannyi haldokló lombvirág.Az ablak páracsepegéstől ázik.Mécsesre sóhajtott, kanócnyi vágya szeretet... ma kihűlt tenyerekbemelengetné hamvát, s lenne újra: láng.Jóságot kovászolna tett-kenyerekbe,hogy a szív ne koldusként ülje csak itta sors asztalát. Hontalan szemeknekkapuján belépne hazát lelni a hit,mert bennük a lelkek csupán szellemek.Kósza parázs voltukból szépséget gyúlna,miként újra egybe fonódnának kezek,s a belső templomokba nem fújnánakárnyékvakságot dúlt kedélyű szelek.Miként magzat születik az anyaméhből,lélegezni vágyik újra a béke. Olyantisztán emelkedne erővé a mélyből,hová temetődött az emberporban.E gerincet átjáró borzongásban,a sötétség jelenéseiből hajnaltderengne a remény. Ezen pokol-mában,hol Lucifer nem csak kísértetként ballag,gyufaszálnyi fény, Életet hozna, élni.De viaszcsönd van. Halotti, fehér, rezzenetlen.Krisztus zsoltárlapjai semmivé égniígy tudnak felnőttet játszó gyermekekben,kik egymás Júdásai, bűnbak-gyurmák,tüdejükből sátáni rákfene zuhog,s a gyertyák álmait pernyékké fújják. Steel: Adventi gyertya-álmok