Február elején visszaeső bűnösként ismét elcsábított Párizs, konkrétabban Párizs, a világ divatfővárosa. Vagyis hogy egészen pontos legyek, egy bizonyos üzlet, amiről a neten olyan meggyőzően dicsérő litániákat olvastam, hogy úgy gondoltam, megéri, hogy azt kockáztassam, joggal mondják rám, hogy olyan lány vagyok, aki vizet prédikál, aztán bort iszik. És megérte, jaj, nagyon megérte: amit ott találtam, felülmúlta a legmerészebb elképzeléseimet is. Minden darab, amit onnan hazahoztam képes arra, hogy új életre keltse még azokat a veteránokat is, akik már 8-10 éve kísérnek hűségesen országról országra. Alig bírtam elhinni a szerencsémet!
Aztán azért egy aprócska porszem beleszállt a gépezetbe: hazaérve, a tetszelgő újrapróbálgatás közben kiderült, hogy a kegyetlenül menő, pitonbőrrel kombinált legújabb farmeremben benne felejtette a pénztáros a lopásgátló mágnest. Az első gondolatom az volt, hogy ezek arra játszanak, hogy a chip miatt visszatérve ott újra elcsábuljak (és akkor igazuk van, erős ott a kísértés), így előkaptam a szerszámkészletemet, és minden szóba jöhető eszközzel próbáltam a mágnest szétfeszegetni. Gyors felfogású révén viszonylag hamar feladtam a harcot, és megadtam magam az elkerülhetetlennek, vagyis elhatároztam, hogy a következő hét elején visszamegyek a nadrággal az üzletbe…
De ha már így esett, gondoltam két legyet ütök egy csapásra, és elmegyek abba az óriási ázsiai szupermarketbe is, amit még Karácsony előtt mutatott be nekem a vietnámi származású barátnőm, és felkészülök a néhány napon belül kezdődő kínai újévre. Annál is inkább, mert épp ekkor érkezett meg az Amazontól Gok Wan kínai szakácskönyve telis-tele olyan receptekkel, amik tökéletesen illenek a karácsony utáni detoxikáló időszak könnyed diétájához. Úgyhogy nagy nehezen kiderítettem, mikor van nyitva a bolt (hétfő kivételével minden nap este 8-ig), majd elkezdtem azon tűnődni, hogyan is öltözzek fel úgy, hogy elég sikkes legyek Saint-Germain-des-Prés-hez, de ne legyek túl sikkes Belleville-hez, ahol a nevezett szupermarket található… merthogy Belleville-ben jobb nem kitűnni a tömegből (ami egy szőke hajú, kék szemű, nagyon fehérbőrű lánynak gyakorlatilag lehetetlen vállalkozás).
Belleville Párizs észak-keleti részén, a 19-20. kerületben található, maga Belleville metrómegálló pedig – ahol az általam megcélzott Chen Market funkcionál – a 10-11-19-20. kerület találkozásánál. Hajdan a környéken funkcionáló gyáraknak köszönhetően afféle munkáskerület volt, de a 60-70-es évektől kezdődően egyre több észak-afrikai (Maghreb országokból érkező) bevándorló telepedett le itt, majd a 80-as évektől kínai, illetve más délkelet-ázsiai emigránsok érkeztek nagy számban, úgyhogy ma itt található Párizs egyik kínai negyede (a másik a 13. kerületben). A gyárak többsége néhány évtizede bezárt, és az üres gyárépületekben sok afféle művészeti kommuna jött létre (sőt, egy ilyen gyárépületből indult az egyik kedvenc együttesem, a Les Rita Mitsuko is), így a kerület relatív közkedveltséget élvez bohém körökben, és egyre több bobo (bourgeois-bohème, vagyis leegyszerűsítve jól szituált, erőteljesen baloldali értelmiségi, nagyon párizsi jelenség, manapság meglehetős hipszter beütéssel) költözik ide. De összességében a legtöbb – nem bobo – ember a következő dolgokra asszociál Belleville-re gondolva: bűnözés, ázsiai örömlányok, China town, Parc des Buttes-Chaumont (Párizs egyik legnagyobb parkja). Úgyhogy én normál körülmények között nem mennék oda egyedül, de a Chen Market túl csábító: már a Karácsony előtti légyotton is lista nélkül annyi mindent összevásároltam, hogy utána alig bírtam megmászni a belleville-i dombokat, mikor a barátnőmmel a megfelelő thai éttermet kerestük. (Tarisznyarákkal töltött tavaszi tekercset ettünk, nyers marhahússalátát és pad thait.).

A nagy túra előtti hétvégén végignyálaztam az új kínai szerzeményemet és Gordon Ramsay délkelet-ázsiai szakácskönyvét, és készítettem egy akkora bevásárlólistát az „alapélelmiszerekből”, hogy biztos voltam benne, minimum két órát ott töltök, mire mindent megtalálok. És izgultam, mint kisiskolás az évnyitó előtt, elalvás előtt pedig arról álmodoztam, hogy micsoda autentikus ázsiai finomságokat fogok kreálni az elkövetkező időszakban…
Kedd délután aztán elindultam. Először értelemszerűen a ruhaüzletbe, ahol nagyon kedvesek voltak, elnézést kértek, eltávolították a mágnest, majd sietve felhívták a figyelmemet arra, hogy újabb gyönyörködnivaló érkezett, én pedig ráharaptam a mézes cukorra. Egy óra alatt lőttem magamnak egy új bőrdzsekit (hogy ez mennyire hiányzott: kamasz koromban Anyukám olasz beszerzőútjainak jóvoltából tetőtől talpig bőrben jártam), és végignéztem a férfi részleget, mert M-nek is akartam egy farmert, hadd jusson neki is a jóból, de sajna nem találtam megfelelőt. Mindenestre a bentfelejtett mágnest abszolút szerencsés dolognak könyveltem el ezek után.
Végül késő délután / kora este a kígyós farmert a válltáskámba gyűrve, a bőrdzsekit bevásárlószatyorba rejtve elindultam Belleville-be. Szokásomhoz híven, a telefonom a kabátzsebemben volt, zenét hallgattam - Blondie-t, mert Debbie az aktuális főkedvenc. Egy sikeres átszállással meg is érkeztem Belleville megállóhoz, majd a táskáimat szorongatva megindultam a legközelebbi kijárat felé, hogy onnan kilépve nézzek, mint Rozi a moziban, azt keresgélve, hogy melyik irányban is van a Chen Market. Merthogy emlékeim szerint kapásból ott volt, de úgy tűnik, rossz irányból érkeztem. De a körbenézés és a sokat emlegetett szupermarket kiszúrása így sem lehetett több mint 5 másodperc. Az 5 másodperc elteltével kissé megnyugodva - lévén a rossz környéken mégis pikk-pakk ott leszek - megindultam az odavezető zebra felé, mikor a zene egyszer csak elhallgatott. Gondoltam Monsieur hív, hogy rendben vagyok-e itt, mert hívás előtt egy másodperccel mindig kikapcsol a zene. De a telefon nem csörgött. Benyúltam a zsebembe, és a kis jószág bizony nem volt ott. Egy pillanatra lefagytam, míg tudatosodott bennem, hogy a telefonomat ellopták, majd gondolatban vállat vontam, hogy banyek, ez van, kétéves előfizetés mellé 1 euró volt a kis Samsung, és szeretjük, de hát ez van. Egyéb várható következmények eszembe se jutottak (bízom benne, hogy a meglepetés, nem a józanész hiánya), és bár M-nek jeleztem volna, hogy mi a helyzet, a másik telefon nem lévén nálam, beletörődve indultam volna a kínai szupermarket felé… mikor kiszúrtam, hogy ott áll valami óriási rendőrautó-monstrum jó néhány rendőr által körülvéve. És akkor automatikusan odamentem, gondolva, hogy oké, nyilván úgyse csinálnak semmit, de ha már itt vannak, mondom nekik, hogy pár másodperce ellopták itt a mobilom… addig jutottam, hogy excusez-moi, mire az egyikük már mondta is hogy nyugi, a másik mutatta a telefonom, és kérdezte, hogy erről van szó…? Hálásan, hevesen dobogó szívvel mondtam, hogy igen, mire már pakoltak is be a rendőrmobilba, magyarázva, hogy hova üljek, meg hozzáfűzve, hogy igen, elkapták a zsebelőimet, de sajnos ahhoz, hogy visszakapjam a telefonom, be kell velük mennem a kapitányságra feljelentést tenni.
Szóval ott ültünk. Egy háromszor négyüléses rendőrjárműben, én a sofőrrel elől, mögöttem három zsernyák, mögöttük további két őre a rendnek és az állítólagosan marokkói és tunéziai zsebmetszőim. Én meg olyan vicceseket kérdeztem a hozzám közelebb ülő rendőröktől, hogy ugye ez gyakori Belleville-ben (nagy nevetés). Mennyi idő alatt érünk a kapitányságra? Mennyi idő a vallomástétel? És mindeközben néztem, hogy milyen környékeken megyünk keresztül, jézusmárja, és bár próbáltam az egészet egy kulturális antropológiai körútnak felfogni, be kell vallanom, hogy ahogy álltunk a dugóban, vagy megálltunk egy kereszteződésnél, az kattogott a fejemben, hogy ugye nem most jut eszébe valami szélsőségesnek rendőrautókra lövöldözni… (Higgyetek nekem, Budapest egy nagyon-nagyon-nagyon biztonságos város!) Az eredetileg általuk 10 percesnek nevezett utat a késő délutáni dugóban kb. 25 perc alatt tettük meg.
Megérkezvén először kiszállították a „rabokat”, majd jött értem a velünk utazó egyetlen rendőrlány (fiatalabb nálam, de egyértelműen kemény csaj), hogy a recepcióhoz kísérjen. Ahogy beértünk, kérdeztem tőle, hogy kimehetek-e cigarettázni, mondta, hogy persze, várhatóan negyed óra, míg hívnak. Kimentem, és szabályos röhögő görcsöt kaptam. Annyira szürreálisnak tűnt az egész, meg annyira örültem a szerencsémnek, hogy ott voltak, és elkapták a tetteseket anélkül, hogy bármit is tettem volna (elfelejtettem megkérdezni a sokk közepette, hogy történt, de gyanítom, az kelthette fel a figyelmüket, ahogy egyikük átpasszolta a mobilt a másiknak, és magát a „zsebmetszést” nem is látták, mert nem ők jöttek oda hozzám). Meg röhögtem magamon is: szorongatom a táskáimat (és hála az égnek azokban minden rendben volt, pedig volt nálam kápé is rendesen, mivel nem akartam Belleville-ben kártyát használni), és közben ott a tel