Hihetetlen, hogy elment ez a tavasz. Reggelenként, a kastélyparkban futás közben, felfedeztem a fákon az újabb hajtásokat, bimbókat, majd a szirmaikat bontogató tulipánokat, végezetül az orgonákat, és minden egyes alkalommal mérhetetlen hálát éreztem azért, hogy gyönyörködhetem bennük, illetve, hogy vagyok olyan szerencsés, hogy értékelni tudom őket, és egy pillanatra felhőtlenül boldoggá tesznek. Aztán hazaérve már másfajta dolgokkal kellett szembesülnöm: a baráti körünkben bekövetkezett hirtelen tragédiával, a családot sújtó mérhetetlen gyásszal, majd váratlan balesettel. A gyász hatására (melynek híre nem telefonon, hanem elektronikus levélben jutott el hozzám), majd egy hónapig csak a legszükségesebb esetben kapcsoltam be a számítógépem, írásra gondolni sem akartam. Helyette a könyvek világába menekültem: végigolvastam Merle 13 kötetét a francia vallásháborúk időszakáról, majd A bálványt. Eztán meguntam a csendet, valamit nézni akartam, és akaratlanul valahogy a Sírhant művekre esett a választásom, ami bármilyen morbidnak is hangzik első hallásra, sokat segített.
Aztán a gondviselésnek (no és BLánynak) hála, május elején eltöltöttem egy hetet Provence-ban egy meglehetősen kiterjedt és bohém művészcsaládnál. Mit is mondhatnék, elsőre szinte ijesztő volt a rengeteg ember, az állandó jövés-menés, az először azt se tudom, hogyan odakaveredett, életben is meglehetősen drámai színésznő, ahogy a konyhapulton(!) csókolgatja a kutyát, no és a ház, ami egyszerre illik be múzeumnak, labirintusnak és nyilvános háznak (itt most nem a bordélyok szexuális túlfűtöttségére utalok, hanem az állandó felfordulásra).

 
Aztán észrevétlenül akklimatizálódtam, sőt, még a konyha életébe is bekapcsolódtam, ami meglehetős kihívást jelentett, tekintve, hogy állandóan minimum 4-5 ember sürgölődött benne, pedig az én olvasatomban maximum két ember dolgozhat ott kényelmesen, bár leginkább csak egy. Vacsorára, sőt, gyakran ebédre is, 10-15 fővel kellett számolni. A főzést valaki elkezdte, aztán további jelentkezők kapcsolódtak be, hogy végül folyamatos volt a forgalmi dugó, ami egyébként látszatra rajtam kívül senkit sem zavart. Azért így is sikerült több fogást megalkotnom, a Tourine á l’ail pedig akkora sikert aratott, hogy már másnap kérték, készítsem el újra (ugye nemhiába az az én kedvenc levesem is). Készítettem az ízlésemre szabott tabbouleh-féleséget is, amiben az volt a legnagyobb gyönyörűség, hogy csak kiléptem a teraszra, ahol óriási kerámiacserepekben sorakozott a menta, bazsalikom, kakukkfű, koriander, zsálya és petrezselyem, leszüreteltem azt, és amennyit jónak láttam, és boldogan aprítottam abba a töménytelen mennyiségű kuszkuszba (bulgur nem volt), amiből 15 ember is kiszolgálhatta magát.

 
Ami az élelmiszereket illeti, hihetetlen volt egyébként számomra, hogy mekkora az árkülönbség Saint-Germain-nel / Párizzsal szemben: a zöldségek többsége szinte feleannyiba került, és a hús és a hal is jóval kedvezőbb áron talált ott vevőkre. Voltam továbbá kézműves bolhapiacon, ahol gyönyörűséges rézedényeket is árultak darabonként 10 euróért (!), és vérzett a szívem, hogy mivel egyedül mentem, és vonattal, nem vásárolhattam belőlük. Mire eljött az utolsó nap, vágytam már haza: hiányzott Monsieur; de csodásan éreztem magam ott, és hazatérve konstatáltam, hogy feltöltődtem.

És azóta érdekes módon itthon is zajlik az élet. Szombat este fél 9-re értem haza, 10-kor már vendégünk volt, aki hajnali 4-ig maradt. Másnap hivatalosak voltunk a nagypapája óriási (uszkve 60 ember) szülinapi bulijára, ahol, mivel a család eredetileg vietnámi származású, kipróbálhattam néhány ottani különlegességet. Ettem disznófület (ezt először hosszan főzik, majd apró csíkokra vágva kisütik, és hoisin szósszal tálalják), „vietnámi raviolit” (mennyei volt: banánlevélben gőzölt puha takaró jellegű tészta, rákkal töltve – a nevét majd alkalmasint kiderítem, mert már elfelejtettem, és most lusta vagyok), no és persze vietnámi tavaszi tekercset. Aminek a készítését szombaton, egy házibulit követően meg is tanította nekem a vendéglátónk, és azt kell mondjam, hogy alkoholfogyasztás és kevés alvás után ennél istenibb eledelt elképzelni sem tudok. Úgyhogy ahogy hazaértünk Monsieur-vel mindketten, délután 3 óra felé, neki is vágtunk a városnak, hogy beszerezzem a szupermarketben is beszerezhető hozzávalókat, mert vacsorára sem kívántam mást… sőt, másnap sem…
Vietnámi tavaszi tekercs
Hozzávalók:
rizstésztalap
főtt rizstészta, más néven üvegtészta (az ember egyszerűen egy tálba szórja, leforrázza, befedi, 4-5 percig úgy hagyja, majd leszűri)
szójacsíra
főtt, apró méretű garnéla (a barátnőmnél ehelyett darált, szárított disznóhússal ettük, amivel milliószor finomabb, de azt csak ázsiai boltban lehet beszerezni, ami itt Szanzsiban nincs)
menta
koriander
thai bazsalikom
Először is, minden hozzávalót a kezem ügyébe készítek két tányérral, és egy akkora tállal egyetemben, amibe relatíve kényelmesen bele tudom meríteni az ekkor még merev rizspapírt. A tálat megtöltöm frissen forralt vízzel. 
Fogok egy rizslapot, óvatosan belemerítem a forró vízbe, csak annyi időre, míg formázhatóvá válik (ha túl sokáig benne hagyjuk, túlázik, és szakadni fog), majd az egyik tányérra rakom. A közepére helyezek egy kis maréknyi rizstésztát, majd némi szójacsírát, pár szem aprócska rákot, és két-két szem menta és bazsalikom levelet, no és két-három, szárával együtt darabokra tépkedett koriandert.
Eztán a rizslap két szélét ráhajtom a töltelékre, és óvatosan, szorosan feltekerem. Mivel a tésztalap ragad, úgy is marad. És ezt megismétlem még jó néhányszor. Minél többet csinálok, annál szebb lesz a végeredmény.
Pontos mennyiségeket egyébként képtelenség megadni, meg aztán az ízlésen is múlik. A barátnőm egyébként azt mondta, hogy lényegében minden a fűszereken múlik, hogy azon kívül mit teszünk bele, szinte már lényegtelen – csak az üvegtészta kötelező, az ad testet a tekercsnek. (Opcionálisan mehet bele például főtt csirkehús, retek, újhagyma, saláta, uborka, chilipaprika, meg amit még a fantáziánk megenged.)
Hoisin szószba kell tunkolni, úgy az igazi, de mivel a szupermarket azt sem tart, vettem édes-savanyú szószt, édes szójaszószt és csípős sriracha szószt. A két utóbbi vált be.
Most pedig jöjjön egy gyönyörűséges nyár!