Kifogytunk a kisiskolásokból

  • 2013.10.09.
  • 9

Újabban a kávém mellé a Lu legendás, Le Petit Écolier, vagyis „a kisiskolás” nevezetű, étcsokival töltött kekszét ettem: minden nap pontosan egyet. Amikor azt mondom legendás, nem viccelek, nincs olyan francia, aki ne ismerné. A kekszen látható alak, melyről az a nevét is kapta, 1897-ben született. Szülőatyja nem más, mint a kor egyik legismertebb grafikus-illusztrátora, Firmin Bouisset, aki a Lu márka népszerűsítésére alkotta meg a figurát, mely azóta is annak jelképe volt. Végül 1983-ban vált maga is kekszé, melyben a töltelék, ami a kisfiút formázza ét-, tej- vagy fehér csoki, illetve mogyorókrém.
Nem mondom, hogy dugdostam volna, de nem bántam, hogy a neki, illetve a süteménysütésre szánt alapanyagoknak fenntartott szekrénybe Monsieur sohasem néz be. Illetve immáron ezt csak múlt időben állíthatom, mert egyik nap, mikor az ásványvizet kereste, kinyitotta, meglátta a petit écolier-t, és szegény kisiskolásunknak ez lett a veszte. Vagyis inkább nekem. Mert mind befalta. Nekem meg persze nem szólt, hogy vegyek újat, úgyhogy mikor a rákövetkező nap felraktam főni a kávémat, akkor észleltem, hogy nincs mivel meginnom azt. Amit mostanra bizony már - bármekkora szégyen is - igazi katasztrófaként élek meg (nem feltétlenül a kisfiúkeksz hiányát, hanem a kicsi, csokis édesség hiányát). Persze mindez vasárnap egy óra tájban történt, amikor is a normális boltok zárva vannak (mert kérem Franciaországban ez a szabály, senki ne akarjon nagybevásárlást folytatni a piac végeztével), bár lássuk be, akkor se mentem volna el kétórányi erdei futkározás után, ha nem így lenne.
Annyiban azért nem hagyhattam a dolgot, így elhatároztam, hogy kreálok kekszet magam. 10 percet szántam kutakodásra a neten, de az összes épkézláb találat amerikai oldalra vezetett, én meg nem állhatom a bögrézgetést (értsd: végy két bögre lisztet, fél bögre vajat…) , úgyhogy lezártam a gépet, és nyúltam a Le Cordon Bleu, vagyis a legnevesebb francia szakácsiskola sütés-főzési technikákat felvonultató könyvéért. Ahogy az elvárható, találtam is benne alapkekszreceptet, amit némileg átszabva neki is ugrottam a sütésnek. Vagyis a 15 deka cukorból 5 dekát zabpehelyre cseréltem, a 12 deka vajból 4-et mogyoróvajra (az amerikai verzióra gondolok, nem a kakaóval kevertre), az aszalt gyümölcsöket pedig felaprított ét csokira. Bár kissé tartottam tőle, hogy a cukrot zabpehelyre kalmárkodás esetleg félreviszi a végeredményt, de szerencsére nem így lett: isteni, mogyoróillatú csokis kekszek kerültek ki a sütőből. Tehát megérte várni a kávéval. Persze ezekre a kekszekre M ugyanúgy rávetette magát, így hiába lett belőle vagy 40 darab (vagyis 40 kávényi mennyiség), pár nappal később már hűlt helyük volt…
Mogyoróvajas-csokis keksz

Hozzávalók:
80 g puha vaj
45 g mogyoróvaj
10 dkg nádcukor
2 tojássárgája
225 g liszt
50 g finom szemű zabpehely
1 csipet só
50 g aprított ét csoki (én 70 százalékos kakaótartalommal rendelkezőt használtam)
A vajat, a mogyoróvajat és a nádcukrot magas fokozatra kapcsolt izomerővel és egy fakanál segítségével kikeverem, majd egyenként hozzákavarom a tojássárgákat is.
Egy kisebb tálban összekeverem a lisztet a zabpehellyel és a sóval, három-négy adagban a tojásos-vajas kencéhez vegyítem, majd jöhet bele az aprított csoki is. Ha nem állna össze a dolog egy egyébként igen kemény és morzsolódó tésztává, akkor hozzákanalazok néhány evőkanál hideg vizet (nálam 3 evőkanálnyit vett fel), és úgy már működnie kell. Ekkor hosszú, vékony hengert formázok belőle, szorosan bebugyolálom fóliával, és fél órára benyomom dermedni a mélyhűtőbe.
Mikor már szinte le lehetne vele ütni valakit, egy nagyon éles késsel, finom, de mégis határozott mozdulatokkal se nem túl vékony, se nem túl vastag korongokra metélem, majd a korongokat egy sütőpapírral borított tepsire sorjázom, hogy 15 perc alatt készre süssem őket a 180 fokra előmelegített sütőben. (Nem nagyon kell közöttük helyet hagyni, mert ők olyan kekszek, amik nem terjeszkednek.)
Rácson kihűtöm őket, aztán mehetnének egy fémdobozba, ha lenne – akkor valószínűleg beletelne pár napba, míg egyesek ásványvízkeresés közepette rájuk akadnak…