Feküdtem. A kórházi köpeny mellett hevert a takaró, amikor bejött az orvos. Leült mellém az ágy szélére. Csönd volt, csak a szoba sárgás falán játszottak a kintről beszűrődő napsugarak. Gyors vizsgálat volt, fájdalommentes, nem is igazán értettem, miért volt szükséges, de hát biztos, ami biztos. A kézfejemre fektette a tenyerét. Hűvös volt, de nem kellemetlen. Komoly, de barátságos arccal annyit mondott: egy hónapom van hátra. Ha azonnal megoperálnak és vállalom utána a besugárzást, talán egy-két héttel tovább élhetek. Nyugodtan rámosolyogtam. Kezemet kihúztam a tenyere alól, majd az ő kézfejére tettem. "Értem, köszönöm"- mondtam. "Hazamegyek. Minden jót." - felöltöztem és hazasétáltam. Egy hónap... Nyugodtan konstatáltam, hogy hát akkor ennyi. Senkinek nem szóltam, másnap is bementem dolgozni. Látszólag semmi nem változott, viszont én tudtam, hogy nagyon kevés időm van mindarra, amit ebben a fizikai, földi létben meg kell oldanom.elrendezőszintefelhívnem tűrkimondbátornem félnem agyalmosolyogmeglátogatA negyedik hét kezdődött, amikor hívtak a kórházból. Elcserélték a leleteket, a szobatársam halálos beteg, én makk egészséges vagyok...Egyetlen percig sem bántam, hogy a három hét alatt elrendeztem a dolgaimat, őszinte voltam magamhoz és másokhoz, felhívtam a rég nem látott ismerősöket, nem tűrtem el, ha méltánytalanul bántak velem, kimondtam, amit érzek és gondolok, bátor voltam, nem félelemből cselekedtem, nem agyaltam, hanem mosolyogtam, meglátogattam a rokonokat. Valami új kezdődött el.És ekkor megszólalt a vekker...