Az óvodában az volt ma a feladat, hogy a gyerekek rajzolják le, mit szeretnének kapni a Mikulástól. A rajzokat kitették a folyosóra, hogy lássák a szülők is – meg persze a krampuszok, akik viszik a hírt az Északi Sarkra.A nagyon gazdagon nevelt gyerekek távirányítós játékokat, repülőt, autót, sminkkészletet, sampont, kacsalábon forgó palotát, stb. kértek. Az én lányom – és az egyik kis barátnője is – intelligens gyurmát rajzolt. (Érted, a gyurma IQ-szinttel rendelkezik, visszabeszél, válaszol a feltett kérdésre, köbgyököt von, stb. Jó, ez vicc, tudom, minek reklámozzák – és azt is, hogy a játékboltban őszintén mondta az eladó: ha jót akarok magunknak, ne vegyük meg a gyereknek, mert mindenbe beleragad.)Nézegettem ott a rajzokat, egyik aranyosabb, mint a másik. Volt, aki szépen kidolgozta, volt, aki ki is színezte a rajzot… aztán megláttam: egy babát kér. Nem hercegnőst, nem éneklőst, nem fodrászos, bepisilőst-bekakilóst, hatvannyolc féle herkenytűvel ellátottat, csak egy babát. Tudtam, ki is az, aki rajzolta. (Angyalkát játszom, úgy döntöttem, és megpróbálom neki odaadni… úgyis ismerem a Mikulást, azaz én szereztem az oviba – az meg azért nem olyan nehéz, hogy megbeszéljem vele: dugja a csomag mellé az ajándékot.) Morfondíroztam egy darabig.És megláttam valamit. A kicsi lányom ott ugrált mellettem, hogy ilyen-olyan, sminkkészletet kért ez is, az is, meg ki tudja, milyen drága, hány ezer Ft-os játékot akarnak kapni, és hogy azt játszották, hogy… én pedig nyeltem a könnyeimet. Nem a baba miatt. Nem is a lányom cukisága miatt, ahogy mondta, mondta a magáét.Egy nagy lap, 3-4 narancssárga, különböző méretű kockával telerajzolva. Fölötte a szöveg: szobát kér, amiben van saját ágya, van szekrény és van benne ruha.Gondolkodtam. A kislány, aki írta, tisztán jár óvodába. Régi ruhákban, látszik, de nem koszosan. Jó, hát a szülei… de arról nem a gyerek tehet! Akármeddig is jártatom az agyamat, egyfolytában az bújkál bennem, hogy muszáj segítenem neki. Nem tudom, hogyan, de muszáj. Kell. Mert a gyerek nem hibás, ő egy kis élőlény, egy apró kicsi élet, akit segítenünk kell. Mindannyiónknak. Ha mással nem, legalább annyival, hogy legyen hova lefeküdnie, legyen egy szekrénye, és legyenek ruhái, amit bepakoljon. (Most pedig szól a tévében a drágábbnál drágább játékok reklámja, hogy legyen mit kérni a Mikulástól, a Télapótól, a Jézuskától, az Angyalkától, fene tudja, kitől, mitől, csak a gyerek ki tudja nyilvánítani, mire van szüksége, mi az, amitől boldog lenne. És közben itt él, nem túl messze tőlünk legalább két olyan gyerek, akinek az alapvető dolgok nem természetesek. Az én könnyeim pedig potyognak…)Levelet olvasó Mikulás, azaz Juolupukki