Ábel állandóan szedret szed(ne) Nagyúton. Akkora izgalommal indul neki, hogy azt hihetnénk ez a kedvenc gyümölcse, azonban nem eszi meg... ahogyan az epret sem. Volt, hogy a piacon bőgött az eperért, én meg szívtelen és/vagy csóró anyának tűntem a kofák szemében, de akkorra már sokadik adagon voltunk túl, és csak megrágta a végeiket.Amióta gyerekem van, sokat változott a gondolkozásom. Úgy vagyok vele, mint az az író, aki azt mondta, hogy a gyermekei születése előtt a gyermeknevelésről volt hat elve, most hat gyereke van és egyetlen elve nincs... Nekem is voltak meghatározó elképzeléseim, azután a gyakorlat radírozott...Az ember könnyen ítélkezik látszat alapján. Anya úton a kisfiával, a
gyerek éppen csokoládét töm befelé, koszos is, nyafog is, anyuka telefonál..."Na, ez is egy olyan anya, aki nincs tisztában a csokoládé teobromin tartalmával, és..." Pedig a csokit a szomszéd néni adta, míg az anya bezárta a lakást, ráadásul a mosógépszerelőnek telefonál...Ezernyi eset lehet. Amikor az öcsémnek szívizom gyulladása lett, én pedig a terhességem végén jártam, egyik sétánk alkalmával sógornőm és Ábel vágtattak elől, mi meg ketten vánszorogtunk hátul, mint az a bizonyos enyves fazékba esett... Kívülről nagykabátban semmi nem volt ránk írva, gondolhattak akármit... Azóta próbálom az ilyen gondolatokat visszaszorítani, nem rögtön ítélni, bár nehéz.