"...a kenyérre, vajra meg a sörre nézvést azonban a haladás kész dögvész, mert az ilyesmikre, kérném, istentelenül lassú technikával kell menni"

Egy hatalmas, gyönyörűséges végtelenített monológ ez, egyfelől egy kisember zagyva beszéde, mögötte azonban végtelen élettapasztalat, jámborság és irónia, egy kis ez, nagyobb marokkal amaz, summa summárum: talán bölcsesség rejlik. Mesélőnk egyfajta Pepin bácsi, Hrabal nagybátyja, legalábbis az ő leendő karaktere szólal meg benne - a Sörgyári capriccio tíz év múlva, 1974-ben jelenik meg: "aztán amikor elmentem tizennégy napos látogatóba a bátyámhoz, és ott maradtam harminc évig, hát adtak nekem egy puskát, hogy őrizzem a gépszíjakat a sörfőzde mögött..."
A kisregényt "felmondó" derűs, borvirágos komlóvirág orrú, csintalan vén tata is egy veterán, obsitos katona a Monarchia idejéből, mint Pepin - de egy elszólásából kiderül, a mesélés idejében már a másodikon is túl vagyunk, - aki végzett mindenféle munkát fiatalon volt malátafőző és cipész - és még öregen is az maradt, talán csak azért, hogy szabadon fogdoshassa még a kisasszonykák lábacskáit. Hogy legalább emlékeiben "ápolhassa az európai reneszánszot" - van-e ennél szebb eufémizmus az irodalomtörténetben a... arra? (A megfejtést lásd később.)
Kissé a monarchiában ragadt az öregúr, ez világszemléletének origója, amikor még nyilvánosak voltak a bordélyok, mindenki a nagymellű nőket hajkurászta, és áradt a sör, akár az Elba...
[...] Bővebben!