Mostanában egyre jobban törekszem arra, hogy legyen a héten egy nap, amikor teljesen kivonom magam a tortagyártásból (aki nem tudja: cukrászüzemünk van, ebben dolgozom négy éve), és impulzusokat gyűjtsek a világból, a közvetlen, vagy éppen a tágabb környezetemből. Na jó, inkább a tágabból.
Szívesen kirándulok ezeken a napokon akár egyedül, akár férjemmel, de volt már, hogy nagyobbik lányom, Nóri jött el velem a Balaton-felvidékre – mert az volt sokáig a kedvenc célpontom. Csakhogy mostanra már nagyon-nagyon bejártuk, úgy gondoltam, új irányba fordulok.
Mivel a minap úgyis el kellett mennem Zalakarosra – ezúttal egyedül -, gondoltam, utána továbbmegyek Nagykanizsára. Nagykanizsán laktunk egy rövid ideig, szerettem ott lenni, de most valahogy nem tetszett a gondolat, hogy ott szálljak ki, és mászkáljak. Továbbmentem, Letenyére érkeztem. Hát, aki járt már Letenyén, az tudja, hogy nem szépségéről híres, úgyhogy nem vonzott ez sem; mentem tovább. Közben egy rendkívül izgalmas podcastet hallgattam a hit filozófiájáról, bele is feledkeztem kissé, úgyhogy egyszer csak egy körforgalomból egyenesen továbbhaladva kétsávos egyirányú úton találtam magam, amelynek a végén ott díszelgett a sorompós épület tetején a felirat: LETENYE. A tábla pedig felvilágosított, hogy határátkelőhely.
Hűha, gondoltam ekkor, innen nincs visszaút, pedig kuna sincs nálam, hogy legalább egy kávét vehessek, a kávé az nekem fontos, úgyhogy ajjaj, most mi lesz.
Egérutat véltem felfedezni egy jobbra kanyarodó útban, na, mondom, hátha itt vissza lehet fordulni. De nem, annak a végén is sorompó volt, sőt, mellette, az épület udvarán egy nagy csapat rendőr. Én meg ott álltam tanácstalanul, és azon töprengtem, hogy megfordulok.
– Hölgyem, itt nem fordulhat meg, hiszen akkor szembe fog menni a forgalommal – lépett oda hozzám az egyik fiatal rendőr, mire nekem is leesett, hogy tényleg, ez is egyirányú -, hova szeretne menni?
Ekkorra kezdett érlelődni bennem, hogy ha már itt vagyok, kirándulhatnék egyet Horvátországban, akár. Úgyhogy a következő kérdéssel válaszoltam a hökkent közegnek:
– Ön mit javasol? Kirándulnék egyet…
Hirtelen bevillant, hogy válaszom tükrében valamiféle hibbant dologtalan tyúknak nézhet a rendőr, olyannak, aki nem tud mit kezdeni magával, ezért fel-alá autózgat az országban, úgyhogy próbáltam szépíteni:
– Tudja, ma van a szabadnapom. Ilyenkor felfedezek általam nem ismert helyeket, és hát véletlenül ide vetődtem. Szóval, ha azt mondja, hogy van itt a közelben olyan város, ami miatt érdemes átmennem, akkor szívesen átmennék, csak ebben az esetben muszáj kunát vennem, úgyhogy azt is mondja meg, hogy lehet-e itt valahol…?
Elnéző mosollyal nyugtázta magyarázatomat, na, mondom, a hibbantat már nem mosom le magamról, mindegy, majd, mint egy kedves ápoló, így szólt:
– Itt a közelben Čakovec van, kicsivel messzebb Varazdin, ott is vannak szép helyek. Kunát meg úgy tud venni, hogy átmegy itt a sorompón, aztán rögtön visszafordul, a másik sorompónál visszajön, és 50 méterre van egy pénzváltó, el is jött mellette, egyébként. Hát…jó kirándulást.
Megköszöntem szépen az útbaigazítást, és úgy tettem, ahogy a derék fiatalember mondta; a pénzváltóhoz mentem, vettem némi kunát, és a pénzváltó hölgytől is megérdeklődtem, mit lenne érdemes megnézni; ő is a fent említett két várost mondta, és ekkor el is döntöttem: a 22 kilométerre levő Čakovecbe, azaz Csáktornyára autózom. Amint átértem Horvátországba, az addig zötyögős, kátyús út simává változott, és Csáktornyáig az is maradt. Kis falvakon mentem át, és csak kicsit árnyékolta be jókedvemet, hogy a határ átlépésével eltűnt a mobilnetem – nem találtam meg, hol tudtam volna beállítani a telefonomon, hogy külföldön is működjön – úgyhogy kissé elveszettnek éreztem magam időnként. Rövidesen megérkeztem úticélomhoz, leparkoltam egyszer csak valahol, mivel GPS-em nem lévén, fogalmam sem volt, hogy hol vagyok a városban. De választásom jónak bizonyult, a központot találtam meg. Kétperces sétával a sétálóutcán kötöttem ki.

Na, itt találtam free wifit, és ekkor gyorsan rákerestem Csáktornyára, hogy mit lenne érdemes megnéznem.
Közben sétálgattam is, Veszprémre emlékeztetett a hangulat, nem tudom megmagyarázni, pontosan miért. A városról a következőket tudtam meg: harmincezres a lakossága, Nagykanizsa testvérvárosa. Régen Zala Vármegyéhez tartozott, a Zrínyi család székhelye volt, az ő idejükben fejlődött nagyot a város és a vár is – mert hogy itt az is van ám.
Itt (is) lakott az a bizonyos kirohanós Zrínyi Miklós – bár nem innen, hanem a szigetvári várból rohant ki, s ott hősi halált halt a törökkel való küzdelem során. Dédunokája volt a költő-hadvezér Miklós, aki szintén lakott Csáktornyán, sőt, itt írta meg a Szigeti veszedelem című eposzát, amelyben más erkölcsi tanulságok mellett hős felmenőjét is méltatja. Ő egyébként itt, Csáktornya mellett, a kursaneci erdőben szenvedett vadkan általi halált – amit szinte minden diák megjegyez, mert az irodalom tankönyvben apróbetűs részben szerepelt, és ugye, mindig az apróbetűs volt az érdekes -, ám azt is mondják, hogy ez igazából a bécsi udvar által megrendelt merénylet volt.  Amit azonban a diákok össze szoktak keverni, az az, hogy a kirohanós és a vadkanos történet szereplője nem ugyanaz a Zrínyi Miklós. Ez az emléktábla a dédapa előtt tiszteleg, aki horvát bán volt. Ez az emlékmű pedig a költő-hadvezér nagyságát hirdeti: Utóbbi mondjuk nem a várban van, de közel hozzá. Maradjunk a várnál – nagyon szépen felújították, a fenti emlékműtől haladva egyperce