Az első rész itt! A folytatásban: bevetések, szennyezések, továbbfejlesztések, utódok.
Tesztelés
Az USz-A műholdakat hosszas tesztelésnek vetették alá, de a fejlesztés a szolgálatba állítással sem állt le, mivel a modernizálási igények mellett súlyos technikai problémák is adódtak, ezért azok megoldását is el kellett végezni.
A fejlesztés a megkezdése után több évvel, 1965. december 27-én hozta meg első gyümölcsét, mivel ezen a napon Kozmosz-102 fedőnévvel felbocsátották az első, még csak tesztelésre szolgáló USz-A-t.

A Kozmosz sorozatba mindenféle műholdat és űrhajót besoroltak a szovjetek, a katonaiakat fedőnévként ezen említették a sajtóban, de néha a rosszul végződött polgári(bb) indításokat is egy Kozmosz szám alá próbálták elrejteni.

Ehhez és a következő kilövéshez még nem állt készen az UR-200 helyetti Ciklon-2A sem, ezért Raszpletyin és Szavin egy módosított R-7 ballisztikus rakéta mellett döntött, 11A510 jellel. A reaktorok helyett ezúttal még csak akkumulátorokkal felszerelt műholdakon nem hogy radar, még teljes vezérlési elektronika sem volt. Volt viszont ezek helyett egy Neptunusz nevű, meglehetősen pontos mérésekre képes rendszer, ami képes volt precízen lekövetni a műhold mozgását, viselkedését. Ezekből az adatokból visszaellenőrizhették, elég stabilan tartja-e a pályát az alacsonyan repülő, a légkör által eléggé zavart űreszköz a helyzetét. Reaktoregység híján a magasabb pályára küldésére sem történt kísérlet.

Az USz-A földi tesztelésen éppen kihajtja a radarantennát „hátrafelé” (a kép eredeti aláírása szerint ez egy USz-P) (forrás)
1967 decemberétől ’69 januárjáig a következő tesztfázisban már komplett elektronikával, de még mindig bevetési rendszerek nélküli, és a reaktornak csak a modelljével felszerelt példányokat használtak fel. Az energiát ekkor is akkumulátorok szolgáltatták. Megtörtént az első kudarcba fulladt indítás is, mivel a Ciklon rakéta második fokozata rosszul működött, ezért a műholdat nem tudták pályára állítani. A két sikeresen startolt műhold 2, illetve 6 napig keringett 280x260 km-es pályán, majd végrehajtották a reaktoregység kilövését nagyobb magasságba. Ezek a tesztek valószínűleg sikeresek voltak, a pár napos üzemidő ellenére is.
Az utolsó szakaszba (harmadik fázis) 1970 októberétől léptek az űrkísérletek. Ebben a szakaszban először hat indításra került sor, melyek közül mindjárt az első, a Kozmosz-367 sikertelen volt, mivel a pályára állása után lényegében azonnal magasabb pályára lőtték a reaktoregységét, ami súlyos hibára utal. A következő négy küldetés sikeres volt, és egyre tovább maradtak a kijelölt pályán az USz-A-k. A negyedik, a Kozmosz-516 1972 augusztusában már 31 napot töltött működési állapotában, ráadásul ezen a műholdon immár ott volt a radarberendezés is, szemben a korábbi modellekkel. Az ötödik kísérlet során, 1973. április 25-én azonban a műholdon lévő pályára állító rakéta meghibásodott az emelkedési manőver során, ezért a pályamódosítás félbemaradt, és az űreszköz a Csendes-óceánba csapódott, miután persze a légkörbe érve több darabra szakadt és megégett. Mindez okozott némi sugárszennyezést, de úgy tűnik, nem túl sokat, mert noha az USA speciális repülőgépei vettek légkörmintákat, nem rendeztek nemzetközi botrányt az esetből. Minden esetre nagyobb átalakítás nem történt az eset után a reaktor biztonságosabbá tétele érdekében. Ráadásul a következő, a Kozmosz-626 decembertől hibátlanul teljesítette a tervezett, 44 napos küldetést, majd reaktorát a magasabb pályára állította. 1973-tól alakult meg Szavin részlegéből a Kométa, amely innentől felelős a rendszerért.

Egy megbontott USz-A műhold. Balra rögtön a BESz-5, mögötte az árnyékolás, a nyitott részen át látszik az ROCs-t feljebb juttató külön rakéta, hátrafelé pedig a Csajka radar, indítási pozícióban (forrás)
1974 májusában már a megfelelő felderítési adatokhoz szükséges, dupla indításra került sor, és a Kozmosz-651 és 654 a maguk 71, illetve 74 napos működési idejével jócskán túltettek az előírt 40-45 napos működési időn. A műholdak paraméterei és a keringési jellemzők miatt az elég gyorsan frissített adatokhoz szükség volt arra, hogy két, azonos pályán, de „egymás mögött” keringő USz-A legyen egyidejűleg az űrben. Így lehetett biztosítani, hogy bizonyos kijelölt területek felett majd úgy haladjanak át a műholdak, hogyha feláll a teljes rendszer, akkor 1-2 órás időközönként lehessen céladatokat kapni. A következő műholdpár is a tervezett üzemidőn túl tudott működni, és küldetésüket úgy időzítették (április 15-17), hogy a Veszna (Tavasz), nyugaton Okean 75 néven ismert, nagyszabású, 200 szovjet hajót megmozgató, szinte a teljes flottát érintő hadgyakorlat idején ki tudják próbálni az új képességet. Valószínűleg a vezetés elégedett volt a gyakorlat tapasztalataival, mert októberben ismét csak a Központi Bizottság és a Miniszterek Tanácsának közös határozata hadrendbe állítottnak minősítette az USz-A műholdakat. Ennek ellenére a harmadik tesztfázis tovább folytatódott, nyilván a felmerült hibák kijavítása és a megbízhatóság növelése céljából. Erre szükség is volt, hiszen a ’75 decemberében a Kozmosz-785 reaktorát a pályára állás után azonnal ki kellett lőni a biztonságos magasságba, mivel el sem indult. Emiatt a hozzá tartozó másik USz-A-t, a „párját” már el sem indították.
 
Az amerikai hírszerzés persze élénk figyelemmel követte a szovjet űrtevékenységet, de az USz-A-k korai indításainál nem jöttek rá, hogy mi célt szolgálnak ezek a furcsa pályájú műholdak, és meghajtó rendszerek tesztjeire gyanakodtak. A CIA jelentései szerint a második kísérleti fázis során sem ismerték fel az USz-A-k célját, és továbbra is meghajtással kapcsolatos kísérleti eszközöknek vélték a műholdakat, bár azt már helyesen állapították meg, hogy nukleáris reaktoros hajtásról és/vagy energiaellátásról van szó. Az amerikai felderítő hivatalok csak 1973-ra, a tesztprogram végére jutottak el odáig, hogy felismerjék, hogy a szovjetek hajók elleni robotgépeik célzásához tesztelnek radarfelderítő műholdakat. Azt viszont pontosan megjósolták innentől, hogy a rendszer 1975-77-re válik majd üzemképessé.
 
Az USz-P esetében érdekesség, hogy bár egyszerűbb eszközről volt szó, mégis csupán 1974. december 2-én került sor az első indítására. Ennek talán az az oka, hogy a Celina ELINT műholdak már rendelkezésre álltak hasonló célokra, és amíg nem működött az MKRC tuljadonképpen fontosabbik eszköze, az USz-A, nem sürgették az USz-P variáns rendszeresítését sem. Ezzel az időbeli eltolással esetleg erőforrásokat is nyertek a nehezebb feladatnak bizonyuló radarfelderítő műhold problémáinak megoldásához. Minden esetre ez az első USz-P is csak egy nem teljes felszereltségű próbapéldány volt, ezért a teljes értékű tesztelés csak a ’75 októberében fellőtt Kozmosz-777-tel kezdődött meg. A műhold kommunikációjának elfogásával a nyugati elemzők felfedezték, hogy ugyanolyan jellegű a rádiózása, mint a radarfelderítő verziónak, így összeállhatott számukra is az MKRC egésze. Ezidőtájt a szovjetek úgy döntöttek, hogy a megfelelő megbízhatóság elérésig a páros USz-A indítások közé szúrnak be egy USz-P-t. ’79 áprilisában, a Kozmosz-954 incidense után az USz-P-ket is más szisztéma szerint alkalmazták: ezek is párosan dolgoztak, 60 fokos (tehát a Föld kerületének hatoda) eltolással egymáshoz képest. Ezen műholdak repülése egybeesett a szovjetek jelentősebb, perzsa-öbölbeli tengerészeti aktivitásával. Októberben, az USz-A-ra vonatkozó párthatározatban, ezt is bevethetőnek nyilvánította a szovjet vezetés. Feltehetően ekkora kapta a Legenda nevet az MKRC az eredeti Morja-1 helyett/mellett.

Az USz-P makettje (forrás)
 
A Kozmosz-954 incidens
Az USz-A műholdak tulajdonképpen bevethető eszközzé fejlődtek egy bő 15 éves időszak alatt, de még a végső tesztek során egy súlyos, nemzetközi incidenst kiváltó balesetet okoztak. Ez volt a Kozmosz-954 katasztrofális visszatérése a légkörbe. Az 1977. szeptember 18-án startolt műhold a párjával, a 952-essel dolgozott együtt, viszont élettartama végén feltehetően egy, a vezérlőrendszerben bekövetkezett súlyos és végzetes hiba miatt a reaktoregységet nem állította magas pályára az űrjármű. (Az egyik orosz forrás szerint a vezérlés rekeszéből elszökött a nyomás, ami megbolondította a rendszert, ezért végső soron