Mit nézzünk meg Zára óvárosában?

  • 2018.09.09.
  • 4

Azt akartam írni, hogy Zadar, de nemrég olvastam valami zadaros cikk alatt egy epés hozzászólást, hogy hát van annak a városnak magyar neve, Bécset sem úgy emlegetjük, hogy “elmegyek Wienbe”. Úgyhogy,  Zára.A letenyei határtól közel 400 kilométert utazunk, majdnem végig autópályán, de még innen is jól látszik, ahogy egyre délebbre haladva változik a növényzet, a vidék egyre kopárabb, hatalmas sziklák nyúlnak az ég felé. – Jé, ez a táj olyan, mint a régi indiános filmekben – állapítjuk meg emberemmel szinte egyszerre, és aztán némi guglizás után kiderítjük, hogy bizony, gyermekkorunk Winnetou-filmjeit (Gojko Mitić főszereplésével) ezen a tájon is forgatták. Az autópályáról letérve, immár Zárához közeledve folyamatos, irgalmatlanul hangos ciripelés-kuruttyolás közti hang üti meg a fülünket – hát ez az, amikor G-dúrban zúgják a fákon a kabócák! A hangnemet ugyan nem tudtam egyértelműen belőni, és nem is a zúgás jutott eszembe róla, de valami elképesztő zajt csapnak, ami egybefüggően jelentkezik a zöldterületeken. gyakorlatilag uralják a természetet a nőstényeket hívogató kabócafiúk, akik azért estére elcsendesednek.Megérkezve Zárába, a város nem tűnik szépnek első benyomásra; közel 80 ezren élnek itt, túlnyomó többségük nem olyan patinás környezetben, mint akiknek az óvárosban osztott ingatlant a sors keze – vagy valaki más. Még mindig látni házakat, amelyek magukon viselik a délszláv háború nyomait, ugyanis 1991-ben a jugoszláv hadsereg szinte teljesen szétlőtte Zárát. A város épületeinek túlnyomó többségét helyreállították, az óváros és régi fényében pompázik.Ott fejeztem be előző bejegyzésemben, hogy nyakunkba vettük ezt a bizonyos óvárost – és tettük ezt a hét számos napján. Egyik legjobb programunk volt sétálgatni az ódon falak között, megnézni a naplementét, beülni egy-egy kávézóba, dacára annak, hogy – a mi fogalmaink szerinti – jó kávét elvétve kaptunk. Mivel augusztus utolsó hetén jártunk, már nem volt akkora csúcsforgalom itt, jöttünk-mentünk a szűk utcákon, és kétszer is elmentünk a “Nap köszöntése” című alkotáshoz, hátha rájövünk, mi benne a nagy kunszt. Ööö…bocsánat. Inkább haladok sorban.Tehát, a már többször is emlegetett gyalogos hídon át a négy városkapu közül az egyiken belépünk a letűnt korok világába, amely 1 km hosszú, és 500 m széles. Fényesre koptatott utcaköveken sétálunk, a magassarkú cipő nem játszik!Körülbelül száz méter megtétel után meg is érkezünk a Népek terére, amelynek nagy része több vendéglátó egység teraszaként funkcionál. Itt van a Városháza, és az az Óratorony, amely már 1803 óta folyamatosan működik. Innen, a térről indul az óváros főutcája, a Široka ulica, másik nevén Kalelarga, ahol butikok, ajándékboltok, éttermek és kávézók váltják egymást. Mindjárt az elején bukkantunk a Kalelarga bisztróra, amelyhez, amint rájöttünk, felfelé szálloda is tartozik. Azért ültünk be ide, mert 1., Illy kávéval kecsegtetett, amely legalább nem rossz, 2. a süteményes vitrinben a mieinkhez megszólalásig hasonló torták virítottak. Kóstoltunk is, finomak voltak. Az utcán tovább haladva hamarosan szemünk elé magasodik a harangtorony, amelyet Könyves Kálmán állíttatott, amikor 1105-ben elfoglalta Zadart. A toronyba fel lehet menni, a belépő 15 kuna/2 euró, és megéri a látvány. Felfelé haladtunkban elvonulunk a hatalmas harangok előtt – mit mondjak, majréztam, nehogy megszólaljanak.  Ránéztem az órámra, láttam, hogy fél van – ajjaj, kondult is az egyik harang… Nem volt kellemes. Viszont a látvány fentről pazar, ráadásul éppen naplemente idején értünk fel.