Elképesztően neki tudok keseredni.
Nem tudom, hogy koromból adódó sajátosság-e, vagy csak a szuperérzékenységemnek köszönhetem, de amit művelek, az néha már saját magam számára is ijesztő.Ma volt a csúcspont.Ott, amikor láttam, hogy kifehéredik az addig zöld skype jel.
Kiléptek.Kiléptek úgy, hogy nem beszéltünk.Megszédültem. Az életem…! Mint egy őrült, úgy kezdtem el gépelni, de hiába. Nem érkezett válasz.Csengettek.
5 percen belül negyedszer.Odarohantam, és feltéptem az ajtót. A nagymama, mintha nem is hagytam volna már háromszor ott, továbbra is végtelen nyugalommal magyarázott, néha odamutatva az üvöltéstől/hajmosástól maratonfutó kinézetű gyerekre. Minden nemlétező önuralmam össze kellett szednem, hogy ne kezdjek el vele ordítani, hogy miért nem fogja fel, hogy nem értem mit akar. Nem értem. Nem tudok ennyire spanyolul.Na jó, sejtettem mit akar.
Odamentem a kislányhoz, hogy akkor legyen kedves, és jöjjön fel velem az emeletre. Visítva levetette magát a földre.Itt szakadt el a cérna. Megragadtam és rákiabáltam, hogy most azonnal induljon el. Torkaszakadtából bőgött.Az egész utca minket nézett.
De már ez sem érdekelt. Egyszerűen nem számított. Ordítva húzkodtam fel a lépcsőn.Megálltam a szoba közepén.Körülöttem szanaszét dobált cipők, játékok, egy félig lerombolt bunker, az összetört gyertyatartó darabjai.
Az egyik gyerek teli torokból üvöltve fetreng az előszoba padlóján, a másik a kanapén ülve osztja az észt, miközben próbál minél több vért kipréselni az ujján ejtett vágásból.Egy percig sem bírom tovább.
Egyszerűen nem.
Ez már túltesz mindenen.Összeszedem a cuccom, és elmegyek. Nem érdekel, hogy nincs hova. Letáborozok a reptéren, míg lesz egy járat, amire kapok helyet.Zokogtam.Mikor megjöttek a szülők még mindig. Képtelen voltam összeszedni magam. Szedett-vedett angolsággal (ezekben a helyzetekben mindig elhagy a nyelvtudásom) elmondtam, hogy mi történt, és hogy képtelen vagyok ezt csinálni. Nem megy.A férj bejött utánam a szobámba, és mint már sokszor, ismét elmagyarázta, hogy az ilyen esetekben csukjam be a gyereket a szobájába, és közöljem vele, hogy addig nem jöhet ki, amíg normális nem lesz.Még jobban sírtam.Alig kaptam levegőt, annyira fájt a torkom az egész napos megerőltetéstől.Fáradt voltam. Kimerült, és végtelenül reményvesztett.Dühös. Dühös az ez egész világra.Anyára, hogy alszik, ahelyett, hogy gép előtt lenne, hogy kipanaszkodjam neki magam.Apára, hogy a barátaival mulatja az időt, ahelyett, hogy segítene.B-re, hogy miután egyszer az életben megnyílok neki, otthagy, amikor támogatásra lenne szükségem. Utálom.Tudtam, hogy gyerekesen viselkedek.De nem érdekelt.
Egyszerűen jól esett másokat hibáztatni. Másokra haragudni.Még akkor is, ha legbelül tudtam, hogy se alapja, se értelme nincsen.Az égvilágon semmi.Egyedül éreztem magam. Rohadtul egyedül.Ugyanazt a magány kísértett, ami a rosszabb napjaimon otthon is elkapott.Hogy lehetek én mindenhol egyedül?!Erre a kérdésre keresem a következő bejegyzésben a választ.