Laár Andrással Szepesi Dóra beszélgetett*
Sokoldalú művészi munkássága mellett az utóbbi években spirituális gondolkodóként is megismerhettük: buddhista pap, a Tan Kapuja Buddhista Egyház és Főiskola egyik alapítója. Szögyal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról című művét húsz éve, alapműként tiszteli.
- Nemrég jelent meg a könyv második kiadása. Témája élet és halál – ez mindenkit érdekel, mégis nagyon nagy falat egy európai embernek ez a megközelítés. Vajon a mi kultúránkban ez a fajta szembesülés miért nehéz?
- A buddhizmus egy olyan tan, amely úgy tűnik, hogy egy keleti dolog, közben egy általános emberi témával foglalkozik, az emberi tudattal. Az egész buddhizmus tulajdonképpen egy tudatra épülő tan, ami azt mondja, minden a tudatban van voltaképpen. A tudatban éljük át az egész életet és nem is tudunk ki se szökni a tudatból, mert minden egyes mozdulat a tudatban van. De még ha csak feltételezzük, hogy esetleg bármi van a tudaton kívül, ez a feltételezés is a tudatban van.
- Ezek szerint a tudat függvényében jelenik meg az a tapasztalati világ, amit mindenki átél?
- Így van. Ezért a buddhizmus, amikor azzal foglalkozik, hogy hogyan lehetne a létben folyamatosan jelenlévő szenvedést valahogy kioltani, a tudathoz fordul. Hiszen a szenvedésről is kiderül, hogy nem objektív, hanem a dolgokhoz való viszonyulásunk vezeti az embert a szenvedésbe vagy éppenséggel az örömbe. Mondok egy példát. Feltételezzük, hogy itt van a kezemben egy egyszerű, fizikailag megfogható tégla. Nem lehet megmondani, hogy ez jó, rossz vagy közömbös. Ha a tégla tulajdonságait leszűkítjük erre a háromra, akkor a téglába ezek nincsenek belekódolva, hanem a mi téglához való viszonyunk határozza meg: ha ráesik a lábunkra, akkor rossz, ha beépítjük a falba, akkor jó, ha meg az utcán elmegyünk mellette, akkor közömbös – közben meg ugyanaz a tégla. Itt Európában a szokott tudati gyakorlat az, hogy az ember valami tőlünk független, objektíve létező és objektív tulajdonságokkal ellátott világban él. A buddhizmus ezzel szemben azt mondja, hogy ezek nem objektív dolgok, hanem tudatfüggők és ezért az egész buddhista tan a tudatra irányul.
- Hogyan kezdődhet azonosulásunk ezzel a gondolattal?
- A téveszmék felszámolásával az ember elvágja a vágyak gyökerét, hiszen a vágy, illetve a vágy nem teljesülése vezet végül is a szenvedéshez. Buddha utolsó szavait alaptételként hagyta ránk: Minden mulandó, törekedjetek fáradhatatlanul. Ez két dolog és egymásból következő is sok esetben, de tudni kell, hogy a dolgok, abban az állapotukban, amiben épp vannak, már épp múlnak el; valami régi megszűnik ott, ahol az új keletkezik. Tehát a halál sem más, mint a dolgok rendes folyamatának az egyik fázisa. Ez riadalmat kelt azokban az emberekben, akik ezt nem tudják, holott veszteség nincs, hiszen ez a normalitás. Láma Anagarika Govinda, az Árya Maitreya Mandala rend alapító apátja mondta, hogy a haláltól két okból sem kell félni, mert a halál valami olyasmi, amiben épp megszűnik a tudat, akkor meg se lehet tapasztalni. De ha véletlenül a halál olyasmi lenne, amiben a tudat megmarad, és úgymond átélve a halált, utána él tovább egy sajátos formában, akkor azért nem kell félni, mert akkor nincs halál.
- Közben mégis létezik a halálfélelem. Miért?
- Azért, mert a halál valódi természetét nem mutatják meg az embernek. Például minden emberben benne vannak előző életek képei. A tudatnak a saját természete, hogy ezeket az emlékképeket elraktározza; a világ keletkezése óta a tudatban az emlékek ott vannak, és az ember is hozzáférhet ezekhez, hiszen valamilyen értelemben az ő saját emlékei. Ha például, mint ahogy Indiában, Tibetben vagy Nepálban, itt Magyarországon is lenne kultusza annak, hogy az élet egy folyamatos, meg-megújuló láncolat, kevésbé félnénk a haláltól.
- Hogyan lehet kapcsolatba kerülni tudatunk mélyebb rétegeivel?
- Például meg lehet tanulni a meditációt, amelynek segítségével az ember a tudatának egy mélyebb rétegébe süllyed, vagy emelkedik – süllyedés annyiban, hogy lenyugszik, viszont emelkedés, hogy egy magasabb látásmódot kap. Indiában a halál teljesen hétköznapi. Egy európai nem is érti. A Gangesz partján félember nagyságú lépcsők vannak, kihozza mindenki a halottját, elégetik, a hamvait beleszórják a vízbe, és nem riadnak meg tőle. Ezzel szemben nálunk más a felfogás. Azt kell mondjam, helytelen a felfogás. Egyrészt a tudat helyett egy racionális, nem tudni, honnan származó valamiben hisznek, hogy van ez a világ csak úgy, magától. Egyébként nagyon érdekes, hogy a legmodernebb kvantumfizikai kutatások kimutatták, egy dolog a mikrovilágban attól függően van, hogy nézik-e vagy nem. Ha szemlélik, vizsgálják, hogy egy foton mit csinál, akkor látható a részecske, de ha nem szemlélik, rögtön hullámtermészetű lesz. Tehát a szemlélőnek óriási szerepe van a világ létében. Kell, hogy valaki szemlélje a világot, mert attól van világ, és hát az összes lény, aki itt van, ilyen-olyan szemszögből szemléli a világot. Ezért végtelen sokaságú világ létezik, mert minden lénynek a szempontjából van egy érvényes világ. Ez nagyon hosszú téma, de a lényeg az, hogyha az emberek meglátnák a világ természetét, ahogy az a tudat függvényében létezik, mentesülnének a szenvedéstől, a problémáktól. A probléma csak annak probléma, aki ahhoz kapcsolódik. Ha valakinek ellopják az Audi autóját, csak azt az egy embert zavarja, akinek ellopták. A tolvaj már örül, a szomszéd meg akár szintén örül, kárörömből, a harmadik embert meg nem is érdekli. Tehát maga az, hogy ellopnak egy Audit, az önmagában semmit nem jelent. Ahhoz, hogy bármi legyen, viszonyulás kell.
- Mit tanít Szögyal Rinpocse? Azt olvastam, hogy műve félúton van a könyv és az élő mester között.
- Igen, így van! Magyarul, olyan útmutatásokat ad a tanítványnak, amit lehet követni, megfogadni. A buddhizmusnak sok-sok ága van, Szögyal Rinpocse egy tibeti mester, ő a vadzsrajána buddhizmus keretében írja ezt, nyilván kitér a hinajánára, az alaptanításokra is. Főrangú főpap, értsünk ezen szellemi rangot. Például mondjuk, egy rinpocse visszaemlékszik ezer előző életére, és látja a jövendő újraszületéseit, időn túli tudati képességekkel bír. Szögyal Rinpocse, akit szerencsém van ismerni, nem csak a könyvből, egy tudati kolosszus, egy világítótorony, és hogy megírta ezt a könyvet, nagyon nagy dolog! A mai ember, aki el van zárva a tudás nagyon komoly részétől, kézbe kapja, elolvassa és megérti, hogy miről szól, annak az egy kegyelem!
- Mondana gyakorlati példát, a mindennapokból?
- Ha az ember békét akar, akkor békét kell csinálni. Van a három ősméreg, az avidja, a nem tudás vagy a helytelen tudás, abból fakadnak a helytelen vágyak és abból fakad a düh. A düh letompítja a tudatot, rögtön visszahat és indul elölről, mert akkor egy még helytelenebb tudat még helytelenebb vágy, még nagyobb düh jön létre. Ebben a háromban pörög az emberi tudat állandóan. Ez hajtja a szenvedések kerekét. A hinajánában a békesség és a kellemesség megteremtése volt a cél, alapvető volt a kellemes modor, a legnagyobb tisztelettel kellett mindenki felé viseltetni, a nem ártás elvét követve…
- Milyen fontos lenne ma is, ez volna a minimum…
- Hát nem? Ez volna! De azért mondom, hogy ez a tan megvan, már a kereszténység előtt megvolt. Ősi tanításról van szó. Közkincs, itt van az embereknek, mégis, a buddhizmust úgy tekintik, mint valami keleti dolgot, holott ez ugyanúgy érvényes a Manci nénire a Jász utca 2-ben, mert ő is ugyanazzal a tudattal rendelkezik, mint minden emberi lény. Ezért nagyon nagy dolog, hogy ez a könyv hozzáférhető a nagyközönség számára. Ha megérti az ember, onnantól jobb lesz neki. El kell olvasni, és akkor el kell kezdeni a hétköznapi életben megtalálni azokat a pontokat, amelyek kapcsolódnak.
- Ön hogyan kapcsolódott a tanhoz?
- Úgy, hogy nem voltam boldog. Annak ellenére, hogy sikeres voltam, már fiatalabb koromban a zenekarral, mégis szorongtam, nyugtalan voltam, nem volt jó a lelki közérzetem. Volt bennem egy nagy energia, amelyik ki akart törni, és meg akarta mutatni önmagát, de volt egy másik, ami visszafogta. Kerestem már kamaszkorom óta mindenféle szellemi utakon a megoldást, és akkor végül is, most nem mesélem el a történetet, de eljutottam a buddhizmushoz. Akkor voltam 28 éves, óriási reveláció volt! Én elsírtam magam, amikor elolvastam, hogyan imádkoznak a buddhisták! A szívemen keresztül meg lettem fogva végképp. Csak egy példát mondok, ez a metta szutta, A szeretet éneke című ősi buddhista ima. Magyarra fordítva, kicsit petőfis rigmusnak hangzik, Dr. Hetényi Ernő fordította, az első két versszakot elmondom: „Üdvére a Mindenségnek, köszöntöm a lényeket! / Áldás, mint az eső, hulljon, óvjon minden életet. / Akár nagy, vagy legyen kicsiny, hatalmas vagy gyenge lény, / Békessége, boldogsága legyen, azt kívánom én!” Amikor én ezt elolvastam, kész voltam. Az, hogy egy ember azért imádkozik, hogy mindenkinek legyen jó? Na, ez az a tan, amivel érdemes foglalkozni! Nekem. Én nagyon komolyan veszem.
- Miben rejlik ez a komolyság?
- Abba