Már tavaly ősszel tudtam, hogy Viktort egy raftingtúrával lepem meg majd a 25. szülinapján. Már csak a helyszínt kellett kiválasztani.Mivel Szlovéniában még egyikünk sem járt, ezért itt kezdtem el keresgélni. Így bukkantam rá a Soca Rider csapatára, és szinte rögtön le is foglaltam náluk a fél napos túrát. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hihetetlen élmény, nagyon jó a hangulat, ráadásul a túra során készült képeket megkaptuk ajándékba. :)Kisebb kihívást jelentett, hogy a szállásunk Bledben volt, reggel 9-re pedig Bovecbe kellett érnünk (innen indultunk raftingolni). Még szerencse, hogy már reggel fél 7-kor elindultunk, mert bár nincs túlságosan messze Bledtől Bovec, "meg kell mászni" hozzá egy hegyet, csaknem két órás autóút. Egy másik útvonalon is mehettünk volna: de az értintette volna Ausztriát, nem akartunk potyára megvenni egy osztrák pályamatricát is, így a kicsit kanyargósabb utat választottuk.1600 méter magasan, 50 hajtűkanyaron át, de végül nem bántuk meg, hogy itt jöttünk. Természetesen reggel nem volt időnk sehol megállni, és gyönyörködni a tájban, hazafelé viszont ahol tudtunk, leparkoltuk a kocsit, és lesétáltunk a Soča (Isonzó) hófehér kavicsos partjára, üldögéltünk egy függőhídon a ragyogó kék víz fölött, gyönyörködtünk a felhőkbe vesző hegycsúcsokban. Szóóóval mindenképpen ajánlom ezt az útvonalat, ha erre jártok. Már maga az út, a rengeteg kis rejtett megállóval is élmény. (Az összes, ebben a bejegyzésben látható fotót itt készítettük, a Bled és Bovec közti úton).Miután megérkeztünk Bovecbe, a Soca Rider irodájába, és elintéztünk minden papírmunkát, összekészítettük a felszerelést, elindultunk a rafting túra helyszínére (kb. 15 perces út volt). Útközben láttuk a gyönyörű Boka-vízesést, sajnos lefotózni nem tudtam, de keressetek rá! Lehetőleg videón nézzétek meg, mert egy fotó sem adja vissza, milyen óriási ez a hegyek közül előbukkanó zuhatag. Szinte félelmetes.A folyó menti parkolóban öltöztünk át - már eleve úgy érkeztünk, hogy fürdőruha volt rajtunk a rendes ruhánk alatt, így nem volt kényelmetlen. Szerencsére az idő is szuper volt, kora nyári meleg, napsütés. Amikor felvettem a neoprén ruhát, a cipőt, a mentőmellényt, a sisakot, szó szerint lefőttem, és jól esett belesétálni a 10 fokos kristálytiszta folyóvízbe.Indulás előtt megtanultuk a különféle vezényszavakat, mikor mit kell csinálni - például akkor, ha esetleg kiesel a csónakból. Félve kérdeztem meg, hogy ez mégis mennyire gyakori? Mert amilyen böte vagyok, én tuti kiesek. Ilyenkor, ha egy társad nem tud rögtön kikapni téged, úszni (= sodródni) kell lefelé a folyón, a hátadon, lábbal előre, és amikor egy helyen nyugodtabb a víz, ott meg tudsz majd állni. Öhm, hát nekem különösen lassú a felfogásom, amikor valamiféle sporttevékenységet kell memorizálni, így oda is súgtam halkan Viktornak, hogy ha én kiesek, csak konstatálni fogom, hogy "Hát, oké..." és el fogok sodródni a francba. :DAnnak ellenére, hogy tényleg nem vagyok túl sportos, nagyon élveztem az evezést. A folyó elképesztően gyönyörű, és tényleg vad. Nyilván, nem véletlenül hívják vadvízi evezésnek, de valahogy nem gondoltam ebbe bele, amíg ki nem próbáltam. Elképesztő sodrása van a víznek. Jöttünk-mentünk kis és közepes zúgókon, eveztünk, összecsaptuk az evezőket egy zúgó után, tök jó volt minden... és akkor egyszer felszaladtunk egy sziklára, a csónak pedig a fejünkre borult. Nem is emlékszem, hogy történt, csak arra eszméltem, hogy benne vagyok a jéghideg vízben (amiből nyeltem is egy jó adagot), a tüdőm a negyedére szűkült, a csónak sehol, az evezőmet szerencsére továbbra is a kezemben szorongattam.Megnyugodtam, amikor Viktor felbukkant mellettem: meg is fogta rögtön a mentőmellényem elejét (ahogyan egyébként kell), de én enyhén bepánikoltam a hideg vízben, vagy nem tudom miért, de szörnyen fájt a mellkasom közepe. Mondtam Viktornak, hogy engedjen el, mert menten megfulladok. Ő így is tett, erre én, mint egy kis pihe, azonnal elsodródtam lefelé a folyón :DKomolyan, nevetséges volt, de úgy dobálta a víz az alig 50 kilós testem, mint egy száraz ágat. A többiek már kievickéltek a part közelébe, csak én kerültem egyre távolabb tőlük. Kiabálták nekem, hogy próbáljam megvetni a lábamat - le is ért a lábam, belefúrtam az apró kavicsok közé, de hát ennyi erővel egy vattacukorba is kapaszkodhattam volna. Amikor egy sziklához kerültem közel, és abba kapaszkodtam, még azt is kitépte a kezemből a víz. Még szerencse, hogy annyi eszem volt, hogy az evezőmet nem engedtem el, mert végül annak a segítségével húztak ki. A csónakba konkrétan Viktor emelt be, mert azt sem tudtam, hol vagyok :DUgyanúgy eveztem továbbra is, amikor kellett, de remegtem az ijedtségtől. A mellkasom mintha teljesen összeesett volna, már a lelki szemeim előtt láttam, ahogy itt fog véget érni az életem a Soča kék vizén... De persze csak a hideg víz, meg a pánik szorította össze a tüdőmet, nem voltam ténylegesen veszélyben. A többiek kimondottan élvezték ezt a borulást. Nem tudom, talán ha nem egy másfél méteres, pehelysúlyú, nulla izom asszonyka lennék, talán én sem ijedtem volna így meg :D Akkor kezdtem megnyugodni, amikor már kint voltunk egy nyugodtabb szakaszon, és a folyó egyik partján a fehér sziklákon pici hegyi kecskék mászkáltak. Annyira szürreális volt! A víz olyan kék, hogy ilyen kéket még soha, egyetlen tengerparton sem láttam. Majdnem áttetsző, halvány, villogó kék, puha, finom fehér folyami homokkal az alján. Elképesztő.Akármikor, bármikor újra végigcsinálnám.