Csütörtökre már kellően fáradttá vált a család, így közösen úgy döntöttünk, hogy egy lazulós délelőttöt tartunk, majd délután elmegyünk egy erdőbe finn kolbászkákat grillezni. A terv eleje és vége be is jött - a közepébe pedig becsúszott egy kis hiba - de majd részletezem. :-)
Nos tényleg nem kapkodtunk reggel, kényelmesen kávézgattunk, reggelizgettünk, majd anyuék kettesben lementek sétálgatni, Tomi meg Ádám a finn és orosz tv csatornák kapcsolgatásával töltötte az időt - mi Esztivel pedig bicajra pattantunk. Úgy döntöttünk, hogy most alaposabban megnézzük Helsinki kerékpárútjait és kicsit más szemszögből is felfedezzük a várost. Először a belvárost érintettük, majd a Töölö öböl és a Töölönlahti park volt a cél, ahol egy dombról gyönyörű panoráma nyílt a Finlandia palotára és a szikrázó vízfelületre.



Innen feltekertünk egy dombon egy csodaszép, kovácsoltvas és üveg kombinációból épült botanikus kerthez - amit természetesen meg is néztünk belülről. Bent egzotikus pálmák, különleges növények és egy kicsit múlt századi hangulat fogadott bennünket - ami ehhez a naphoz nagyon illett is. A nézelődés után még mindig felfelé kellett tekernünk egy dombon, majd érintettük az olimpiai stadion épületét - és egy légies kis kerékpárhídon átmentünk egy autópálya felett, majd egy erdős, fás parkba érkeztünk - ahol természetesen még mindig kerékpárúton tekerhettünk tovább. Innen már szinte tényleg egy erdőben voltunk, több helyen az online térképet is meg kellett nézni, mert mindenféle bicaj utak keresztezték egymást - és lassan úgy nézett ki, hogy akár el is tévedhetünk.





Persze nem tévedtünk el, nagyszerű kis parkokat találtunk, utunkba esett egy lovastanya - és közben rengeteg sportoló, sétáló, lazuló helyivel találkoztunk, de itt is jellemző volt a napokban már említett "kispapák" és csemetéik látványa is, mert sokan ide is kijönnek a kicsikkel sétálni, játszani.
Mivel a térkép szerint már jócskán elhagytuk a belvárost, így délnyugatra fordultunk, majd nagy nehezen ismét lakóházak közé érkeztünk, amik már lassan a tengerpart közelségét is mutatták. Menet közben szép és rendezett lakótelepek, kertvárosias házak váltották egymást, majd láttunk egy impozáns, nagyon színes üveges "iroda" épületet is , amelyről kiderült, hogy egy gyermek kórház - ami számunkra nagy meglepetést okozott. 



Innen már majdnem ismerős részeket érintettünk, amik között szerepelt a Regatta kávézó is - amelyet lassan már törzshelyünkké is neveztünk ki. Lecsúszott egy-egy kávé, nekem egy süti - majd a helsinki plázs következett ismét - ahol a helyiek ismét szívták magukba a gyönyörű és simogató napsütést.




Tekertünk közel 13 km-t, nagyon jól érzetük magunkat, gyönyörű  időnk volt egy gyönyörű városban - kell ennél több?
"Otthon" folytattuk a pihenést, lazulást ugyanúgy, mint a család többi tagja. A tervem az volt, hogy délután bicajjal elmegyek Fruzsika munkahelyéhez, a kórházhoz, ahonnan együtt elhozzuk a kisbuszt - majd megy a család grillezni. Igen, van benne egy kis feltételes idő, ugyanis nem egészen ez történt...
Szóval három óra felé fogtam a kis hátizsákomat, bicajra pattantam, majd nekiveselkedtem a reám váró 3-3,5 km-es tekerésnek. Semmi gond nem volt, mielőtt megérkeztem volna, csörgött a telcsim - Fruzsi hívott - de már nem vettem fel, mert szinte ott is voltam a parkolónál. Az ifjú doktor néni, már ott állt a parkolónál, majd egy olyan mondattal fogadott, amitől majdnem leestem a bicajról:
- Arrébb álltál a kocsival? .... Én erre válaszolni sem tudtam, azt hittem poénkodik Fufa, de az arcán láttam, hogy nem ez a helyzet. Lényeg a lényeg - a kocsi nincs a helyén, nincs ott, ahova pár napja leparkoltam.... Bakker, ellopták a buszt - ez volt az első reakcióm. Hát sem én, sem Fruzsi sem tudtuk, hogy most mihez kezdjünk. Álltunk, mint két rakás szerencsétlenség, nem tudtuk hirtelen, hogy mi legyen. Szerencsénkre érkezett egy - feltehetően kórházi dolgozó - hölgy egy személyautóval, aki a lehúzott ablakon keresztül mesélte Fruzsinak, hogy délelőtt egy csomó autót elvittek trélerrel a parkolós cég emberei - vagyis legalább már annyit megtudtunk, hogy nem lopták el a buszt. (Azért pánikba azért sem estem, mert a buszban volt GPS nyomkövető, tehát lett volna még ötlet, hogy merre mozduljunk - de a baj azért még baj volt). Az én kis leendő menyem fogta a telefont, majd perfekt finn nyelven elkezdett intézkedni, de elsőre nem találták az autót a cégnél. Közben a család is felpörgött az albérletben, majd talált Tomi egy webes felületet, amely segítségével Fufa és az ügyintéző megtalálta az autót az egyik telephelyen. Oké, van baj, de meg fogjuk oldani. No hol is van ez a telephely? Nos szinte ott, ahol a gyerekek laknak, vagyis 17 km-re tőlünk. 
Nálam van egy kerékpár, Fruzsinál nincs, neki viszont van busz bérlete. No nem ragozom, több alternatíva is felmerült, de maradtunk abban, hogy én ismét bicajra pattanok - és kitekerek az autó telepre, majd találkozunk a lakásban. A probléma csak az volt, hogy hogy a telephely 6 óráig van nyitva, vagyis nincs sok időm - haladni kell.

Jobb kezemben a telefon, amin fut az online térkép, hátamon a kis hátizsákom, én pedig nekiindulok Helsinki külső kerületeinek. Őszintén kettős érzés volt az egy órás tekerés. Egyrészről rettenetesen bosszantott, hogy megszívattak ismét a finn parkolóőrök és most őrült tempóban rohanok egy idegen város dimbes-dombos kerékpárútjain, másrészről tök jó kerékpárutakon, gyönyörű kertvárosok érintésével haladok -valahogy ezek jártak a fejemben. Hogy az otthoniak mit gondoltak, azt nem tudom, de biztos mindenki tök ideges volt. 
Én valahogy mégis úgy voltam, hogy nagyobb problémát is megoldottunk már, az hogy nem beszélek finnül, angolul is csak konyhanyelven - nos ez engem már kevésbé zavart.
Nos kemény egy órás tekerés után megérkeztem egy ipari területre, ahol több autós telephely is volt, de rögtön meg is találtam az "enyémet". Mindenhol rácsok, sorompó, miegymás - két koreai vagy valami hasonló csajszi épp most váltja ki az autót - de látom a telephelyen, hogy túlnyomó részt külföldi autók vann